A nemzeti szuverenitás nem
sérthetetlen, (...) lehetséges akár szándékosan is mérsékelni annak érdekében,
hogy emberek mindenfelé a világban együtt találjanak rá a hazafelé vezető útra.
Ilyenkor szokott jönni a találós kérdés: vajon ki mondta ezt? Ennél is
érdekesebb ezúttal, hogy ki idézte lényegében egyetértőleg. Winston Churchill
szavai ezek az európai együttműködés kapcsán, amelyeket Boris Johnson idézett,
aki néhány éve azért kampányolt, hogy az Egyesült Királyság az Európai Unióból
kilépve „visszaszerezze az irányítást”.
Az ajándék könyveknek is megvan a
maguk sorsa. Születésnapomra kaptam néhány éve egy barátomtól az akkori londoni
polgármester, a különcségéről ismert Boris Johnson Churchillről szóló könyvét
(A Churchill-tényező – Hogy csinál egy ember történelmet? Akadémiai Kiadó,
2015, fordította: Gázsity Mila). Most, hogy a szerző miniszterelnökként
elfoglalta Churchill székét, a könyve is megelőzött mindent az otthoni
várólistán. Állíthatom: tanulságos, élvezetes, továbbgondolásra érdemes mű,
helyszínek és szituációk aprólékos felidézésével operáló korrajz. Ám elsősorban
azért jelentős most, mert általa jobban megismerhetjük a világpolitika egyik
fontos szereplőjének gondolkodását, indítékait, viselkedésének, cselekvésének
mozgatórugóit.
Winston Churchillnek (1874–1965) alaposan feltárták az életútját, s jól dokumentálták. Utóbbiról maga a grafomán, nem mellesleg irodalmi Nobel-díjjal elismert politikus is gondoskodott. Nem várható hát, hogy Boris Johnson valamiféle szenzációs újdonsággal, alapvetően új ismerettel gazdagítsa a történelemtudományt; mentségére szóljon, hogy ilyesmit nem is ígér. Inkább a Churchill-kultuszt ápoló, életben tartani igyekvő monográfia született. Ám ahogy haladunk az olvasással, egyre erősebb a gyanú, hogy Johnson saját személyiségének, politikusi karakterének előzményeit is felfedezi hősében, így az önigazolás szándéka elő-előbukkan a tiszteletadásé mögül. Ám arra az ízléstelenségre nem vetemedik, hogy önmagát egy pillanatig is Churchillhez hasonlítsa. Nem is utal rá, hogy életpályájuk, családi hátterük több hasonlóságot mutat, így mindkettejük apja politikus volt, ami éppúgy lehet inspiráló, mint nyomasztó teher. És mindketten boldogultak íróként, újságíróként is.
Brit különállás, brit különcség
Titáni alkat – írja Johnson arról az emberről, akinek legendás iszákosságával, étvágyával csak a tudásszomja, munkabírása és felfedező-, kísérletezőkedve vetekedett. A szerző hosszan foglalkozik hőse repülés iránti szenvedélyével, amely kezdetben istenkísértő vállalkozás volt, illetve szerepével a tank kifejlesztésében. Churchill anekdoták ködébe burkolózó, mitikus alakként jelenik meg; nehéz szétszálazni, hogy melyik az az emlékezetes mondat, riposzt, amely valóban az övé, s melyik az, amelyet csupán neki tulajdonítanak. Különc, öntörvényű ember volt, erősíti meg nem túl eredeti módon Johnson, s ezt a sajátos brit szabadságeszmény megnyilvánulásának tartja, amelynek védelméért egész életében kész volt a harcra a néhai politikus.
Egy politikai tanácsadó döntötte el, hogy Nagy-Britannia távozik az EU-ból | Magyar Hang
Mennyivel hatékonyabb az érzelmeket felkorbácsoló populista brigád, ezt mutatja meg a Brexit – Háborúban mindent szabad című film.
Itt nem lehet nem magára a szerzőre gondolni, aki szintén számos meghökkentő gesztussal hívta fel már magára a figyelmet. Amikor pedig szemezget Churchill hatvanöt évet (!) felölelő közéleti pályája során tett kijelentéseiből, magyarázva a mai füllel rasszista, nőellenes vagy egyszerűen csak otromba szövegeket (Gandhit például félmeztelen fakírnak nevezte), mintha azt sugallná, hogy a mai nagyhangú populisták az ő köpönyegéből bújtak elő. Tegyük hozzá: az idézetek egy olyan világ hírnökei, amely nem ismerte a politikai korrektség fogalmát. Churchilltől távol állt a rasszista uszítás, a más hitűek, etnikumúak gyűlölete, a nácik antiszemitizmusát a kezdetektől értetlenséggel vegyes viszolygással szemlélte.
Mai fogalommal nem volt illiberális, a
Brit Birodalmat a maga szabadságfelfogásával, demokratikus vívmányaival és
parlamentáris hagyományaival tartotta védendőnek. Könyve alapján maga Johnson
is ezt vallja, London multikulturális jellegét például történelmileg, így
Churchill közreműködésével is kialakult adottságnak, nem pedig gyűlöletes
állapotnak tekinti. Arról is hosszan értekezik, hogy hőse mennyi mindenben
járult hozzá a múlt század elején még dickensi nyomorban élő alsó néposztályok
felemeléséhez, a jóléti államot megőrzendő vívmányként emlegetve.
Jó lóra tenni
Johnson Churchill politikusi karaktere egyik lényeges vonásaként a pártlojalitás teljes hiányát nevezi meg. Pártja vezetőit ostorozó konzervatívként kezdte, majd liberálisként jutott fiatalon magas kormányzati tisztségekhez, aztán visszatért a konzervatívokhoz, hogy színeikben kétszer is miniszterelnök legyen. Pártot választani számára olyan volt, mint lovat; annak a hátára pattan fel, amelyik a leggyorsabban a legmesszebbre visz.
Nem tiszteletlenségnek szánom, de erről nekem Antall József jut eszembe a rendszerváltás hajnaláról: tudatos mérlegelés után választotta apja és saját ifjúkori pártja, a kisgazdák helyett az MDF-et, amelyet a megfelelő irányba terelve az első szabad választáson a célba ért. Johnson nem váltott pártot, csupán a brexitnépszavazás után ügyes taktikázással előbb külügyminiszter lett, majd Theresa May lemondását követően kormányfő. Az ő lova tehát a brexit, bár könnyen lehet, hogy – a képzavart teljessé téve – hamarosan őt is ledobja a hátáról a megbokrosodott jószág.
Különböző értékű kisállamokról alkudoztak a nagyhatalmak | Magyar Hang
A müncheni egyezmény, a hitleri Németországot regionális hatalomként elismerő kísérletezés hónapok alatt megbukott.
Churchillt 1940 májusában a németek
nyugat-európai diadal útja, a francia összeomlás, Johnsont idén júliusban a
megoldatlan brexitválság emelte fel. Mindkettő különleges szituáció, ám a
lépték nem vethető össze. Ráadásul a kilépés a konzervatívok, jelesül David
Cameron ebbe belebukott miniszterelnök manőverének a következménye.
A tét nem csekély, de a brexitvitát
nem lehet egy lapon említeni azokkal a konfliktusokkal, amelyeknek Churchill a
részese volt. Akár tudósítóként, szemtanúként, mint például a búr háborúban,
akár vezetőként, mint a két világháborúban. Hadvezér volt baklövésekkel,
szörnyű és véres kudarcokkal – a leghírhedtebb az 1915-ös gallipoli vereség,
amely évekre visszavetette a karrierjét –, nehéz döntéseket szülő iszonyú
erkölcsi dilemmákkal – lásd: a francia flotta megsemmisítése az 1940-es
kapituláció után –, győzelemmel és dicsőséggel.
Történelmet formálni
John Lukacs vélekedését is ismerve egyetérthetünk a szerzővel, aki szerint a második világháborúban Hitler legyőzéséhez az amerikai pénz és az orosz vér mellett Churchillre volt szükség. Aki nem sodródott az eseményekkel és a közhangulattal, hanem formálta a történelmet. Ő egymaga képviselte a brit nagyságot egy olyan korszakban, amely a birodalom hanyatlásaként jellemezhető, s amikor a britektől Amerika vette át a világ vezető hatalmának státusát.
Korszakos, mégis koron kívüli - Búcsú Lukács Jánostól | Magyar Hang
Hogy a történelemre, a nyelvre, a magyarságra, a kultúrához való viszonyra mindig kicsit az ő szemével is fogok tudni tekinteni, hatalmas adomány az élettől.
Nem túloz Johnson, amikor a sors
feszítővasának nevezi, akinek volt bátorsága nemet mondani Hitler
békeajánlatára, s 1940 májusában maga mellé állította a brit politikát és a
népet. Ez volt a feszítővas, amely a németek világuralom felé száguldó vonata
mozdonyának váltójába zuhanva megakasztotta az egész gépezetet. Micsoda
grandiózus hasonlat, képzavar! Méltó a különc angolokhoz, Churchillhez,
Johnsonhoz…
Churchill életpályája tele van
kudarccal, vereséggel, szörnyűséggel – nagy híve volt a harci gáz
alkalmazásának! –, elképesztően hangzó ötlettel. Így 1945 nyarán titokban azt
tervezte Elgondolhatatlan hadművelet fedőnéven, hogy az amerikaiak és a britek
a nácitlanított Wehrmachttal összefogva kiűzik Közép-Európából Sztálint. Őrült,
kivitelezhetetlen elgondolás? Igen, de a helyessége aligha vitatható.
Ahogy annak sem, hogy 1918-ban erőltette a katonai fellépést a bolsevikok ellen. Hiába. Ő ismerte fel a legkorábban a nácizmus valódi természetét, s értette meg a hidegháborúhoz vezető szovjet fenyegetést (lásd: fultoni beszéd). Johnson külön fejezetet szán annak, hogyan viszonyult az egyesült Európa gondolatához (Churchill, az européer). Tömören, leegyszerűsítve: Churchill a francia–német megbékélésben, illetve valamiféle európai összefogásban látta a béke zálogát a vérontásba torkolló nacionalista tombolás korszaka után, amely összefogásban inkább a kívülálló szimpatizáns szerepét szánta a különc briteknek. Láthatjuk, a dolgok alapját tekintve megint csak nem tévedett.
Már előre hozott választásban gondolkodik Boris Johnson | Magyar Hang
Miután a jelek szerint a parlament felfüggesztése nem sok sikerrel kecsegtet Boris Johnson számára, bedobta az előre hozott választás ötletét.
Most úgy látszik, a Boris Johnson által is szorgalmazott brexit kolosszális baklövés. Meglehet, hogy a britek belépése az EU-ba volt az alapvető hiba, de a terv, stratégia nélküli kilépés csak ront a helyzeten. Ebbe belerángatni egy országot nem churchilli bátorság, csupán szűk látókörű kalandorpolitika. Nem lehet kizárni, annak az EU-párti skót vezetőnek lesz igaza, aki azt vágta Boris Johnson fejéhez az alsóházban, hogy a megállapodás nélküli brexitet keresztülverve ő lesz a mai formájában ismert Nagy-Britannia utolsó miniszterelnöke. Paradox módon azért kellene most felnőnie a nagy elődhöz, hogy ne ő legyen a végzet feszítővasa. De vajon van ma olyan politikus a világban, akiben megvan valami abból a bizonyos Churchill-tényezőből?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!
