Létezik egy templom Marokkó egyik északkeleti városában, ahol nem számít, ki keresztény és ki muzulmán. Tárt karokkal fogadják a menekülteket Afrika más részeiről. Ezeknek az embereknek a többsége nem marad, a nagyvárosokba vagy Európába tart. Riport.
A nappali, ahova bevezetnek minket tágas, mégis hamar megtelik a sok emberrel: velünk újságírókkal, a templom félszeg, mégis kíváncsi lakóival és egy francia származású, katolikus pappal, Bernard atyával. Ő három éve jött Marokkóba egy katolikus-protestáns misszió résztvevőjeként, hogy itt segítsen az elesetteken. A település nevét az érintettek kérésére nem árulhatjuk el.
– Ők is emberek, és szükségük van a segítségre – jelenti ki teljes meggyőződéssel az őszes hajú pap. Sok ember van ugyanis, aki éhezik és még csak váltásruhája sincs. De akad olyan is, aki valamilyen betegségben szenved vagy megsérült a hosszú, kimerítő út alatt, így azonnali orvosi ellátásra szorul. Egyszer például egy tizenhat éves tuberkulózisos fiatalember került hozzájuk. Hat hónapig tartott, amíg kikezelték. Ráadásul kiderült, hogy franciául sem írni, sem olvasni nem tud, pedig ez hozzásegíthetné ahhoz, hogy munkát kapjon az országban. Szerencsére a templomban van franciatanár pont emiatt, mivel nem egyedi esetről van szó.
Az európai álom helyett domboldalba vájt üregek | Magyar Hang– Sajnos akadnak olyanok is, akik annyira kikészülnek lelkileg, hogy úgy döntenek, inkább hazamennek, mert már nem bírják tovább. Extrém esetben az is előfordulhat, hogy az illető a templom falait sem hagyja el, mert veszélyben érzi az életét – közli szomorúan az atya.
Ő amúgy a misszió katolikus koordinátora (van még egy protestáns is), vele együtt tízen dolgoznak a parókián. A csapatnak tagja egy orvos, valamint két olyan ember is, aki a sajtóval, más szervezetekkel és a rendőrséggel tartja a kapcsolatot, de ők keresik fel a potenciális rászorulókat is. Emellett a lakók közül is van, aki kiveszi a részét bizonyos feladatokból, így például programok megszervezéséből vagy olyan mindennapi teendők koordinálásából, mint a főzés. De akadnak olyanok, akik másokat korrepetálnak nyelvekből (angol, francia) vagy éppen arra tanítják meg a többieket, hogyan kell használni a számítógépet.
A szobában, ahol ülünk játszik egy fiatal fiúcska. Az atya elmondja, hogy a gyerek 7-8 éves lehet, és az édesanyjával próbált átkelni a marokkói–algír határon. Ez azonban csak neki sikerült. A fiú ezt követően egy nőhöz került, aki nyolc hónapig viselte gondját, majd elment Spanyolországba és a gyereket egy másik nőre bízta, aki viszont nem tudta tovább gondozni, így a templomhoz fordult segítségért. A kisfiú már fél éve lakik itt.
A legtöbb lakó amúgy muszlim, de vannak keresztények is. Szerencsére ebből még eddig sosem volt probléma: a két vallás követői békességben tudnak élni egymás mellett. Az emberek – a férfiak és az a kevés nő – amúgy sem maradnak náluk sokáig, mert mindenki a nagyobb városokba igyekszik, vagy Európába.
