„Félrevezető lehetne, ha az olvasók az írók politikai nézetei alapján választanának könyvet”

fotó: Magyar Hang

A legnagyobb tabu ma a hit kérdése – véli Tompa Andrea, aki Omerta – Hallgatások könyve című regényéért nemrég a Libri irodalmi díját vehette át. Konzervatív olvasókról, férfi-női szerepekről és a kommunizmus örökségéről beszélgettünk vele. A teljes interjú.

Hirdetés

– A zsűri bizonyságát adta annak, hogy irodalmat, és nem trendeket vagy lobbicsoportok liblingjeit díjazza – értékelt Jászberényi Sándor, miután önnek ítélték a Libri irodalmi díjat. Ódzkodik a trendektől és a lobbicsoportoktól?
– Azért én hallom azt a vádat is, hogy ez eleve a lobbicsoportok díja, de nem tudok ezzel a fejjel gondolkodni a saját könyvemről. Lobbicsoportok? Tény, hogy a könyveim jobban láthatóvá válnak, mint mondjuk egy magánkiadásban, ötven példányban megjelent kötet. Ha valaki olyan kiadóhoz szerződik, amely sokat tesz a mű láthatóvá tételéért, végső soron egy lobbicsoport részévé válik, nem? De hát így működik az üzlet, a könyveket el kell adni, el kell juttatni az olvasókhoz.

– Ha a lobbicsoportok érdeklődnek is, akadnak, akik kevésbé. Nemrég ironikus posztban fogalmazta meg: úgy érzi, kimaradt a Magyar Idők PIM-gyalázó cikkéből, amelyben Prőhle Gergelyen kérték számon a „rettegő írók” támogatását. Annak tekinthetik Fidesz-közelből?
– Nem hiszem, hogy komoly veszélyként tekintenének rám. Csupán azonosulni akartam azokkal, akiket ott nevesítettek. Ha már egyszer a karaktergyilkolás ennyire a hatalom médiapolitikájának részévé lett, akkor inkább kiteszem magam annak, hogy váljak én is a klubtagok egyikévé. De azt hiszem, nem teszek eleget, hogy rákerüljek a listákra.

– Regénye, az Omerta az ötvenes évek Kolozsvárján játszódik, szereplői a kommunista elnyomást nyögik. Négy elbeszélőnk van, és a vallásos, bebörtönzött Eleonóra története hozza viszonyba a többiek hangját is. Azokét, akik jobban tudtak alkalmazkodni az ötvenes évek Kolozsvárját uraló kommunista rendszerhez. Ha a fekete-fehér gondolkodás nem is segít, azért vannak egyértelmű döntéshelyzetek, nem?
– Vannak, de valójában ritkábban, mint gondolnánk, vagy gondoltam magam is korábban. Még a drámai helyzetekben sem egyértelműek a döntések. A ’89- es romániai forradalom kapcsán – amely az első könyvemben is szereplő esemény – egy újságíró mondta, hogy anyaként bizonyára nem akartam volna az utcán lenni azokban a napokban. Milyen válasz adható? Hogy egyrészt anyaként azt szeretném, ha felnevelhetném a gyerekem, és nem lőnének szíven. Másrészt pontosan anyaként szeretném azt, ha a jövő változna, az elnyomásból szabad, élhető világ lenne. A gyerekek azonban, félő, nem lennének büszkék a vértanú anyákra, „csak” normális szülőre vágynak.

– Három éve nyilatkozta a Magyar Nemzetnek: az erdélyi téma olvasói inkább a konzervatív oldalon vannak, ezért örülne, ha a regényei megméretnének ott is. Ez sikerült azóta?
– Igaz, én mondtam ezt, de az állítás ma már csak félig igaz, ha egyáltalán. Tény, hogy a konzervatív oldal kötődött jobban Erdélyhez, ismerte hagyományosan jobban ezt a vidéket, de nem hinném, hogy az irodalomolvasók téma szerint válogatnák a könyveket. Legalábbis nem elsődlegesen azt nézve. Lehet, hogy három éve még volt a fenti mondatnak értelme, de ma már nem tudom, kiket kellene konzervatív oldalon értenem.

Tompa Andrea: Trianon társadalmi trauma

Egy székely–csángó orvostanhallgató és egy integrálódó erdélyi magyar zsidó családból származó medika párhuzamos vallomásaiból áll össze a Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben. Tompa Andrea regénye társadalmi traumaként igyekszik értelmezni a trianoni döntést és az azt követő éveket. A főhősei Erdélyben maradnak, és próbálnak tovább élni, miközben a környezetükben a legkülönbözőbb reakciók születnek a történelmi helyzetre. Interjú.

– Az miért alakulhatott ki, hogy Erdély a konzervatív oldalt érdekelte itthon korábban? A rendszerváltás előtt is inkább a Magyar Nemzet foglalkozott vele, és 1990 után is ambivalens maradt a baloldal viszonya a határon túli magyarokhoz.
– Talán a nemzetben való gondolkodás, a nemzeti identitás ügyei inkább foglalkoztatták a konzervatívokat. A kifejezés itt persze mindenképp értékorientációt, és nem pártválasztást jelent. Sokszor lehetett úgy érezni, hogy a hagyományhoz, a népi kultúrához ez az oldal jobban kötődött. Ma nem tudom, ki kötődik elsősorban, de látom, hogy rácsatlakoznak az egészre a szélsőséges erők is. Hiszen annyira a politika játszóterévé vált a határon túli kérdés. Akadnak írók, akik tudtak tenni azért, hogy az Erdély-téma jobban beépüljön egy olyan olvasótábor gondolkodásába, amely eddig kevésbé foglalkozott vele. Így jobban elmosódhatnak a határok e rétegek között.

– Valóban: egy konzervatív olvasót, feltételezem, jobban leköthet egy az ötvenes évek Kolozsvárján játszódó regény, mint mondjuk Orbán János Dénes pajzán versei.
– Ez is mutatja, hogy nincs összefüggés a mű, illetve a szerző politikai nézetei vagy kegyeltségi szintje között. A példa jó lehet, és L. Simon Lászlót is cikizték a polgárpukkasztó versei miatt. Miközben a minimum az lenne, hogy a művészetben ne ismerjünk tabukat. Félrevezető lehetne, ha az olvasók az írók politikai nézetei alapján választanának könyvet – sokszor csalódással járna.

Kinyírják a kultúrát?

A magyar kulturális (és részben a tudományos) élet nem kormánypárti fősodrára rátámadók vállalkozásának sikere hosszabb távon szinte bizonyosan kudarcra ítéltetett.

– Az Omerta három különböző nő, egy széki asszony, egy kolozsvári lány és egy szerzetesnő hangján szólal meg. Melyikükét volt a legnehezebb megtalálni?
– A figurákra könnyen rátalálok, de mikor meg kell őket szólaltatni, bajban vagyok. Kali az első szereplő, és nála például rettegtem, mit fog szólni az olvasó, amikor kinyitja a könyvet, és megszólal valaki tájszólásban. Az érdeklődők elcsábítására eközben nagyjából húsz sor jut, ennyi után szoktak könyvet letenni vásárláskor. Van valami averzió a tájszólással szemben a kortárs irodalomban, illetve a XX. században is telítődtünk vele. Annuska sem volt könnyű eset: annyira fiatal, hogy tőlem már túl messze esett korban. Eleonóránál pedig végképp a tűzzel játszottam: hívő ember nevében beszélni ma nem egyszerű. Azt is szokás mondani, hogy a legnagyobb tabu ma a hit kérdése. Valaki, aki egy alternatív keresztény közösségbe jár, biztos nem is szívesen beszél róla, sokak szemében ő szektás volna. Egy S/M típusú szex is elfogadottabbnak tűnik ma, mint ha valaki azt mondja, hogy ő Jehova tanúja.

– Szerkezeti aránytalanságot vélt felfedezni több kritikus a regényben. Míg ugyanis a három nőre száz-száz oldal jut, negyedikként a kommunista ranglétrán feljebb emelkedő Vilmos kap háromszázat. Tényleg ennyire fontos volt?
– Magam is sokat gondolkodtam ezen írás közben, de nem találtam jobb megoldást. Nem éreztem volna elég hitelesnek, hogy hivatalnoki pozícióba is egy nőt ültessek. Nem lett volna életszerű, az ötvenes évek Kolozsvárja nem ilyen volt. A korszak kapcsán így lehet azt is vizsgálni, hogy mennyire domináns a férfi szerep egy társadalomban, és mennyire marginális a női.

– Károlyi Csaba kritikus említette a regénye kapcsán, hogy még egy olyan témával is fel tudja kelteni a néző érdeklődését, mint a rózsanemesítés. „Nőies? Nem: kifejezetten férfias” – jegyzi meg Vilmos szenvedélye kapcsán. Férfias dolog a rózsanemesítés?
– Azt hiszem, maga a nemesítés férfias. Nemesíteni rózsát üzleti céllal szoktak. A XX. században ilyen pályát nemigen járnak nők. Hiába virágról van szó, ami „elgyengíti a férfit”, mondja Kali. Mégis csak mesterség lesz, amit férfi ügynek tekintenek.

– Még a rózsák nevéből is probléma lesz. A regény egy pontján előkerül a megnevezési bizottság, amely a virágokat is ideológiai szempontok alapján akarja megjelölni. Mi pedig emlékezhetünk 2011-re, amikor nem egész egy évvel a második Orbán-kormány felállása után szétverték a Földrajzinév-bizottságot azért, mert nem értett egyet Ferihegynek a kabinet által kitalált elnevezésével.
– A névadás hatalmi gesztus, és térfoglalást jelöl. Még a családban is annak számít. A történelemben is mindig az volt, impériumváltások után figyelhettük, ahogy lecserélődnek az utcatáblák, intézménynevek. Amikor a román hatalom megérkezett Kolozsvárra, rögtön indult is az átnevezési hullám. Aztán ahogy 1940 szeptemberében visszatértek a magyarok, rögtön lett Horthy Miklós út és Hitler tér. A Ceausescu-korban is az ember rendre ezt tapasztalta meg. Azért is van annyi Réka, Kincső, Csaba és Attila Erdélyben, mert ezeket nem lehetett románosítani a személyi igazolványokban. Olyan ez az átnevezés, mint egy palimpszeszt: az ember mindig lekapar egy réteget, és ott lesz egy korábbi. A hatalom kinyilvánítja, hogy itt járt, nevet adott az utcáknak, tehát elfoglalta. A Moszkva–Széll Kálmán térnél ugyanezt tapasztaltuk.

– Az Omertán végigvonul az (el) hallgatás motívuma, az alcím is ezt emeli ki. Ez jórészt a hatalom kényszeréről szól, de magánéleti visszafojtásokról éppúgy. Mindig rossz, ha az ember inkább hallgat? Nem jobb néha, ha nem zúdítunk mindent a világra?
– Biztosan, hiszen nem tudnánk elviselni egymást és magunkat. Ahhoz, hogy sérülés nélkül éljünk, kell a hallgatás is. Házasságban is: ha egy házaspár folyamatosan hangot adna minden vágyának, könnyen fájdalmassá válhatna az egész. Kapcsolatvédelem is ez.

A múlt feldolgozása a kérdésekkel kezdődik

Lehet bármilyen nagy a saját veszteségünk, mindig vannak olyanok, akiket még nálunk is nagyobb igazságtalanság ért – mondja Tompa Andrea. Legújabb, Omerta – Hallgatások könyve című regényében keveset emlegetett történetekről: a hóstátiak kálváriájáról, az egykor sztálini nyomásra létrejött magyar kirakattartományról, az 1956 utáni erdélyi megtorlásokról írt.

– Eközben viszont a társadalom egyik legfőbb értékének az őszinteséget, a teljes nyíltságot nevezi. Társkeresőkön igencsak gyakori, hogy rögtön a bemutatkozás elején azt részletezi valaki, mennyire gyűlöli a hazugságot. Miközben nyilván ők sem mondanak ki mindent.
– Milyen őszinteség az, ami nyilazza a másikat, ami keresztüldöfne a szavakkal? Kiírhatnák azt is, hogy szeretetteli, megértő, odafigyelő kapcsolatra vágynak. Épp a napokban olvastam egy súlyos mondatot János evangéliumában: „még sok mondanivalóm volna, nem vagytok rá azonban elég erősek”. Egy elég erős kapcsolatban akár azt is ki lehet mondani, hogy „most úgy tetszenék valakinek”. És ezzel lehet, el is úszik szép lassan a vágy. Egy nem túl erős kapcsolatban a mondat csak kételyeket vált ki. „Elégedetlen velem, én már nem vagyok elég jó számára?”

Hirdetés

– A címbeli omerta a román Securitate eljárására utal. Hallgatásra kényszerítenék Eleonóra nővért, aki később mégis elmondja a vele történteket. A kommunizmus általános tapasztalata érződik ebben. Eszerint aláírhatunk sok mindent, a lényeg, hogy igyekezzünk aztán a legjobb belátásunk szerint cselekedni.
– Sokszor feketén-fehéren gondolkodunk. Úgy véljük, hogy vannak, akik aláírtak, szemben a jókkal, akik nem. Ha ez ilyen egyszerű volna, könnyű lenne feldolgozni a múltat. Számtalan ember nem ír alá ma sem, mégis miben vesz részt? Mások pedig szimbolikusan aláírnak, mégis valamiféle ártatlanságot tudnak megőrizni, akár erkölcsi példát is mutatni. A fő kérdés valóban, hogy ki mennyire változik meg belül.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 4. számában jelent meg, 2018. június 8-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.