HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra A háborús Ang...

A háborús Angola helyett maradnánk Marcel Proust társaságában

HIRDETÉS

Bár az utóbbi hetekben nem egyszer hallhattuk, milyen jók a Ruben Brandt, a gyűjtő Oscar-esélyei, valójában igencsak erős mezőnyben kell boldogulnia a magyar animációnak. A művészeti utalásokban dúskáló magyar filmnek rögtön egy egész hasonló társa is akad Franciaországból. Michel Ocelot rendezése, a Dilili Párizsban pedig az év egyik legszebb filmje lett, simán üti az alkotó eddigi legismertebb munkáját, a Kirikou és a boszorkányt.

HIRDETÉS

A felnőtteknek és gyerekeknek is bátran ajánlható produkcióval indult az idei Anilogue, de persze jóval komorabb animációkból is kijutott a fesztiválra. Utóbbiak taroltak az egészestés kategóriában. A fődíjat Raúl de la Fuente és Damian Nenow közös filmje, a Még egy nap élet kapta, illetve a zsűri külön elismerésében részesült a Denis Do-féle Funan. A rövidfilmek között Martina Scarpelli dán rendező munkája, az Egg nyert, de a zsűritagok saját kedvenceiket is méltatták. A magyar résztvevő, Ambrus Ferenc hangsúlyozta, nemzeti elfogultságról nincs szó, viszont ő Hegyi Olivér Take me please című produkcióját díjazta. A zsűriben foglalt helyet a Pszichonauták rendezője, Pedro Rivero, illetve a rövidfilmes világban ismert horvát alkotó, Veljko Popovic.

Michel Ocelot neve talán végérvényesen egybefonódott a Kirikou-filmekkel. A születésétől fogva rettenthetetlen afrikai kisfiú története újat hozott a japán animéktől telített rajzfilmes világban. Nem még összetettebb sztorit, még nagyívűbb megvalósítást: egy apró afrikai falucska történetét, bajbajutott asszonyokat, harcba induló férfiakat és gonosz boszorkányt, aki ki tudja, miért is gonosz valójában. Jóval egyszerűbb volt a Kirikou, mint amit megszokhattunk, szándékoltan az, és ez tengernyi bájt kölcsönzött neki.

Másként áll a helyzet Ocelot új filmjével. A Dilili Párizsban annyira nem törekszik minimalizmusra, hogy vizuálisan is az utóbbi évek egyik legelőremutatóbb produkciójának bizonyul. A rendező 2- és 3D-s figurákat eresztett össze, miközben a háttérben Párizsról készült fotókban gyönyörködhetünk, bejárva az elegáns sétálóutcáktól a nyomasztó negyedekig az egész francia fővárost. Ha valamire, hát erre a filmre igazán áll, hogy egyszerűen jó ránézni.

A Dilili Párizsban mégsem csupán ennyi, bájosságában pedig már bátran mérhető a Kirikou-hoz. Hősünk ezúttal egy kislány, akit az elején bár a szegény gyufaáruslány reinkarnációjának érzünk, de hamar meggyőz minket, hogy sajnálatra semmi szükség. Hiszen ő hercegnő, ki az illemet mindennél jobban érzi, s bátran veti bele magát a polgárok kedélyét borzoló leányrablások felderítésébe. Dilili valódi nyomozóvá vedlik, eközben pedig megismeri a XX. század eleji francia értelmiség színe-javát. Talán itt lehet a mozi egyetlen gyengéje: egy idő után már telítődünk is a hírességekkel, és egyiknek-másiknak nem is jut elég idő és tér kibontakozni.

HIRDETÉS

Imádjuk viszont Marcel Proust, Toulouse-Lautrec, Louis Pasteur és még számos fontos alak felbukkanását. Arról már nem is beszélve, hogy ha egy filmben felcsendül Erik Satie megunhatatlan zenéje, az lehet ma már kissé elcsépelt, de mégis megveszi a nézőt. (Aki rögtön fel is idézi magában a számára kedves Gnossienne-filmeket a Noé-féle Szerelemtől a Mr Nobody-n át a Roth-adaptáció Elégiáig.) De ha már csak a címszereplőt kapnánk, akkor is teljesen elégedettek lehetnénk. A valamennyi új ismerősét végtelenül udvariasan köszöntő, minden nevet feljegyző és Bergson filozófiáját amúgy elsőre soknak találó Dilili elbűvölő jelenség. Nemcsak végtelenül szórakoztató, de olyan, akire bőven van miért felnéznie fiataloknak és felnőtteknek egyaránt. A történetnek emellett számos izgalmas rétegét fejthetjük fel, a művészvilágon túllépve az emberi természeten és a másokkal való bánásmód lelki hatásain, és általában a nők helyzetén töprengve el. Fontos filmet tett le az asztalra Ocelot, a Dilili Párizsban bátran felveszi a versenyt korábbi klasszikusával is.

Mamoru Hosoda filmje, a mozikba a hónap végén érkező Mirai – Lány a jövőből a kevésbé unortodox esetek közé tartozik. Ami eközben nem jelenti, hogy a történet elcsépelt, vagy épp unalmas lenne. Könnyedén besoroljuk viszont a hasonló művek közé, és nem is véletlen, hogy a rendezőt Miyao Hayazaki lelkes utódjaként emlegetik. Hosoda régóta nem ismeretlen a magyarok számára sem, járt ő már az akkor Anifestként ismert rendezvényen is Az idő fölött járó lány című filmjével. Persze, akkor sem volt már kezdő a szakmában, csak épp más jellegű munkákkal vétette észre magát. A Dragon Ball-részek animálása után megrendezte a Digimon: Az igazi filmet, lezárva egy harcművészekben és aranyos szörnyecskékben bővelkedő pályaszakaszt. Ezután szerencsére már nívósabb produkciók jöttek, a 2015-ös A fiú és a szörnyeteg pedig már az utóbbi időszak egyik legizgalmasabb animéje volt.

A Mirai szívmelengető családi sztori, a karácsonyi időszakra gyakorlatilag ideális néznivaló. Amit a tavalyi szezonban a Julia Roberts-szel készült Az igazi csoda képviselt a mozikban, az lehet idén ez a japán film. Nem újítja meg a műfajt Hosoda, még csak nagyon szokatlan karaktereket sem hoz be a képbe. A csetlő-botló anya, az akaratos kisfiú és a felvágott nyelvű kamaszlány mind-mind ismerősek lehetnek ezekből az alkotásokból. Itt a történet hőse az elkényeztetett Kun, aki képtelen elviselni, hogy szülei figyelme már a nemrég született kishúgára, Mirai-ra irányul. Véleményét pedig nem is rejti véka alá: tombol, követelőzik, még testvérében is majdnem kárt tesz. Dühe viszont csillapodni kényszerül, mikor váratlanul felkeresi őt Mirai a jövőből, hogy egy kis megértést kérjen tőle.

Ilyet eközben a film is elvár nézőjétől. Sokakban legalábbis felmerülhet, hogy a gyerek hasonló viselkedésére nem épp egy ijedt tekintet, vagy értetlenkedő gesztus a legmegfelelőbb reakció. Legalábbis ha azt szeretnék, hogy fiuk ne egy akaratos zsarnokként nőjön fel, elvárva környezete minden figyelmét és szeretetét. A mese rendkívül tanulságos és szép, de tudjuk jól, a valóságban nem jön el a nővér a jövőből, a kisgyerek pedig végleg elhiszi, hogy neki mindent szabad.

Nyilván nem érdemes persze ennyire racionálisan viszonyulni a Mirai-hoz, ami a testvéri szeretet felébredését, a törődés fontosságát megmutató érzékeny családi történet. Nagyon is emberi itt a lépték, tényleg ajánlott elvinni rá a kisiskolásokat, már csak azért is, hátha kicsit észbe kapnak a kibírhatatlan viselkedés láttán. Hosoda filmje emellett múltba és jövőbe repít, hogy megmutassa, a rohanó világban igencsak magunkra tudunk maradni, ha nincsenek mögöttünk támogató, a bajból is kisegítő szeretteink. Az ünnepek idején tényleg mi mást is lenne érdemesebb megmutatni a kicsiknek, mint ezt?

Kevésbé szívderítő a fesztivál két díjazott produkciója, a Funan és a Még egy nap élet. Előbbi a francia Denis Do filmje, és Párizsnál, illetve a vidéki Japánnál nyomorúságosabb helyen, a hetvenes évek Kambodzsájában játszódik. A szereplők a vörös khmer uralma alatt próbálnak túlélni, bízva a történelem szerencsésebb alakulásában, vagy olykor csak az őket embertelenül dolgoztató új urak jóindulatában. Do saját anyagból dolgozott, édesanyjának kellett keresztülmennie hasonló szenvedéseken. A Funanban gyermekük nyomát vesztő szülőket látunk, akik kétségbeesetten igyekeznek a fiukat megtalálni. Eközben kénytelenek szembesülni egy olyan világgal, ami megkeményíti a korábbi barátok szívét is, és a foglyok számára csak azt bizonyítja, hogy kegyetlennek kell lenni, máskülönben nem sikerül túlélni. A film talán legdermesztőbb pillanata, amint felhangzik benne a következő mondat az egyik nőtől, miután társa egy gyereket igyekszik menteni: „hagyd, veszítsenek végre ők is egyet.” Mert itt ebben mérik már a mindennapokat, a túléléseket: ki fekszik le a felül lévőknek, kire mérnek kevesebb csapást a többieknél. Döbbenetes látlelet a lélek kiüresedéséről és az ember állati sorba taszításáról.

HIRDETÉS

Raúl de la Fuente filmje, a Még egy nap élet már a hetvenes évek Angolájába kalauzol, idegenvezetőnk pedig a legendás lengyel újságíró, Ryszard Kapuscinski. A jól ismert típussal van dolgunk, aki természetesen az események sűrűjéből szeretne tudósítani, céljában pedig nyilván nem akadályozhatják sem gondterhelt helyi vezetők, sem jószándékú harcosok. Megy előre, hogy végül önmagába ütközzön, egyúttal olyat lásson, ami teljesen megváltoztatja a gondolkodásmódját. Láttunk már ilyet játékfilmben is, emlékezzünk csak A Bang Bang Klubra, ami Kevin Carter fotós megrendítő tapasztalatait mutatta meg. Ő volt, aki a csontsovány dél-szudáni – tévedésből lányként megismert – kisfiú mellett várakozó keselyűt lefényképezte, megrendítő mementóját adva ezzel a harmadik világbeli éhezésnek. A képért megkapta a Pulitzer-díjat, egy évvel később viszont öngyilkos lett, búcsúlevelében az általa látott szörnyűségeket emlegetve.

Kapuscinskinek eközben azzal kell szembesülnie, mit jelent cikkeivel a történelem alakítójává válni, a háború kimenetelén is változtatni. Neki pedig döntenie kell, hogy a nyilvánosság tájékoztatását akkor is mindennél előrébb valónak tartja-e, ha ezzel nehezíthet a helyzeten. Súlyos felelősség, ahogy az is, hogy arcot és történetet adhat azoknak, akik egyébként névtelenül odavesznének a küzdelmekben. Mert bár Angola a függetlenség felé sodródik, de a fiatal harcoslánynak továbbra is csak álom marad, hogy tanulhasson és dolgozhasson. Kegyelmet ez a világ sem ismer. Fuente mindezt rendkívül izgalmasan, dokumentumfilmes keretbe ágyazva meséli el: egyszer a rajzolt történéseket látjuk, aztán már Kapuscinski bajtársai mesélnek az akkor átéltekről. A Cannes-ban debütált mozi egyedi mozgóképes kísérlet és megrendítő háborús dráma, megérdemelten kapta meg az Anilogue játékfilmes elismerését.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lakner Dávid
Lakner Dávid
1990-ben született újságíró, a Magyar Hang munkatársa. 2015-től dolgozott a Magyar Nemzetnél, előbb az MNO-nál, majd a kultúra rovatban. Média, film, irodalom, Bergman, Camus, Vonnegut.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,957lájkolóTetszik
2,834követőKövetés
18,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Képes lesz-e Merkel elengedni a hatalmat?

Azzal írhatna történelmet, ha tanítómestere kancellári csúcsának beállítása helyett felismerné, hogy most azzal teszi a legtöbbet a pártjának, Németországnak és Európának is, ha lelép a színről.

Kiteljesedés