Megkértük Szécsi Noémit, Benedek Szabolcsot és Szántó T. Gábort, értékeljék a 2018-as évet: melyik volt a legnagyobb olvasmányélményük, melyiket tartják az év legfontosabb irodalmi, kultúrpolitikai eseményének.
Szécsi Noémi: Köszönjük a „Kulturális Komisszár Emlékprogramot”!
Íróként hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat, csak a feszültséget és a konfliktust keresem a körülöttem lévő világ eseményeiben. Pedig érnek néha örömteli meglepetések. A kormány, amelytől nem vártam, hogy bármilyen módon megemlékezik a Tanácsköztársaságról, már 2018-ban elindította a „Kulturális Komisszár Emlékprogramot”, amely nem csak 1919 népbiztosainak állít emléket, a Rákosi-korszak elképzelésében sem csupán A tanú „Pelikán az Angolparkban” epizódjára kell támaszkodnunk.
Külön köszönöm, hogy ez – az Arany200-emlékévvel ellentétben, amelynek 2017-ben kellett volna megtörténnie, de csak 2018-ban sikerült elkölteni az erre elkülönített pénzt – jó előre elkezdődött. Tudom, hogy nehéz lesz egy másik olyan „rendes magyar költőt” találni, mint Arany, de a történtek után elkezdtem reménykedni a „Szifilisztől elborult agyú lényeglátók” vagy „Ady100” emlékprogramban.
Szakács: Az lesz az első puskalövés, ha a Szabó Ervin Könyvtár neve megváltozik | Magyar Hang
„Fogott emberek” vannak a jobboldalon, Deutsch Tamás pedig gondolkozzon el a mondatain. Nem hétköznapi kormánypárti fórumon jártunk.
Az irodalomtörténet és a mindenkori kultúrpolitika tanulmányozója tudja, hogy a különféle korszakok és oldalak opportunistái között minden időben akadnak nagy tehetségek is – őket is megismerjük majd idővel, de most elhatároztam, hogy mértéktelenül részrehajló leszek: az év szépirodalmi terméséből női szerzők műveit választom, mert ez a nők éve is lett: Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényét, a gyerekeknek pedig pedig Kertész Edina képeskönyvét ajánlom dr. Hugonnai Vilmáról, az első magyar orvosnőről. A karácsonyfa alá Czingel Szilvia művelődéstörténeti kötetét, az Ünnepek és hétköznapokat várom, amely a XIX. század végétől rajzolja meg a zsidóság vallásnéprajzát.
Szántó T. Gábor: A jakobinus gondolkodás kártékonysága
Őszintétlen dolog lenne, ha nem a számomra legfontosabb eseményekkel kezdeném. Befejeztem egy új regényt, amelyet megmutattam filmes barátaimnak, és felkeltette az ő érdeklődésüket is. Kafka macskái című, korábbi regényem megjelent törökül, egy cseh kiadó is tervezi kiadni, 1945 és más történetek című elbeszéléskötetemre pedig szerződést kötöttünk egy olasz és egy kínai kiadóval. Ennek a könyvnek az egyik elbeszélése a New York-i Tablet Magazinban is megjelent. Minthogy nem élek intenzív irodalmi életet, és nem tartozom ideológiai csoportosulásokhoz, könyveimnek viszonylag szerény a hazai visszhangja, ezért fontos visszajelzés, hogy külföldön is kíváncsiak rájuk.
Érdeklődéssel olvastam egyébként Sipos Balázs könyvnyi terjedelmű, gondolatébresztő kritikai elemzését a Holmiról és a kánonteremtés problémáiról a Műút folyóirat digitális mellékletében, a Dűlőben – ezt meglehetősen fontos közlésnek tartom.
A leglényegesebb kultúrpolitikai fejlemény pedig? Az egyoldalúan osztogatott állami támogatások az irodalmi életben, az ezzel kapcsolatos polémia, majd a Magyar Idők által kirobbantott „kultúrpolitikai vita” és kínos következményei. Műalkotásokat csak diktatúrákban lehet irányítani, ott sem sikerrel. Tragikomikus, milyen szűk látókörűen, ideologikusan látják sokan a művészetet. Az idősebbeknek meglepő történelmi asszociációi lehetnek. Persze sokféle ambíciót, érdeket fed a politikai mezbe bújtatott heveskedés. Minden érdemi vitát, minden jogos kritikát ellehetetlenítenek azonban a szélsőségek, a túlzások. Üdvözlendő, hogy akadtak, akik a jobboldalon is kritizálták a jakobinus gondolkodás kártékonyságát a saját táborukban. Mindeközben hiányzik a kormányzati felismerés, hogy Európában az utolsók között vagyunk saját irodalmunk idegen nyelvre fordításának állami támogatásában. Ha valamin, ezen kellene változtatni.
Konzervatívok a célkeresztben | Magyar Hang
Figyelemelterelés az úgynevezett kultúrharc, meg egy kicsit több is annál.
Ha három könyvet választhatna a karácsonyfa alá, melyik hármat választaná biztosan? – hangzott az utolsó kérdés. Én legfeljebb a hanukai gyertyatartó mellé tehetném, de a Sipos Balázs és Kemény Lili fordításában megjelent David Foster Wallace-regényt, a Végtelen tréfát választanám, Forgách András Élő kötet nem marad című számvetését szülei beszervezéséről és családjuk megtiprásáról (a bővített, második kiadást), illetve Semezdin Mehmedinović naplójegyzeteit a délszláv háborúról: a Szarajevó bluest.
Benedek Szabolcs: Hol ördögfattya, hol mostohagyerek
„Szülőnek lenni nem egy poén, nem egy hétvégi program" | Magyar Hang
Az anyaság mindennapjairól, a családok évéről és a nemzetközi lehetőségekről is kérdeztük Szamosi Zsófiát, az Egy nap főszereplőjét.
Amikor azt a szót hallom, hogy kultúrpolitika, rendszerint az a történet jut eszembe, miszerint amikor a háborús évek alatt a brit parlamentben szóba került, hogy a hadi helyzetre tekintettel le kellene faragni a kultúrába irányuló juttatásokból, Churchill azzal vágott vissza, hogy hogyisne, hiszen éppen a kultúra védelmében folyik a harc. Hál’ istennek manapság mifelénk nem ropognak a fegyverek, mégis annyi mindenről vannak harci szólamok, hogy jó lenne legalább a kultúra körül eloszlatni a puskaporos levegőt.
Szerencsére 2018-ban is találkozhattunk számos örömteli produktummal. Én például láthattam minimum egy igazán jó és fontos magyar filmet (Egy nap). Elolvashattam néhány emlékezetes könyvet: többek között Papp Sándor Zsigmond lelki és történelmi mélységekbe egyaránt belevájó regényét (Gyűlölet), egy átfogó és annak ellenére erős antológiát, hogy nem az unalomig ismert best of-okat tartalmazza (Huszadik századi magyar novellák), vagy a centenárium kapcsán egy alapos és olvasmányosan, sőt kimondottan szórakoztatóan megírt tudományos munkát ahol szegény mostohagyerekként, hol ördögfattyaként kezelt őszirózsás forradalomról Hatos Pál tollából (Az elátkozott köztársaság).
Veszett ügy, kínos emlék: összeomlás és forradalom | Magyar Hang
Egy százéves történet, amely nem tud múlttá válni.
Aztán nem először volt számomra nagy élmény a Győri Könyvszalon. Az év egyik megrendítő ténye pedig, hogy Esterházy új könyve egyben az első posztumusz E. P.-kötet (Az olvasó országa). És még van egy csomó minden, amiről 2018-ban is lemaradtam, meg ami nem fér bele a terjedelembe.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
