A pandémia utáni(?) időkben egyre-másra jelentették be a világsztárokat a hazai koncertszervezők, nem is lepődtem meg, amikor a Greatest Hits turnéjával a világot járó, angol szintipop-duó, a Pet Shop Boys is bejelentkezett egy koncertre Budapesten. A mai napig aktív formáció nem sokat teketóriázott, fogta a legjobb vagy legismertebb dalait és azt mondta, na gyerünk, elég volt a karanténből.
A néhány napja még a Glastonbury fesztiválon hatalmas tömeg előtt játszó PSB, a görög félszigeti kiruccanása után érkezett Budapestre, hogy egy teltházasnak ígérkező bulit adjon a Budapest Parkban. A Neil Tennant és Sean Christopher Lowe által alakított zenekarról órák hosszat lehetne írni és olvasni is, pályafutásuk alatt kiadtak 14 nagylemezt, jó néhány válogatás-és koncertalbumot, számszerűleg ezekből a hanghordozókból több, mint 100 milliót.
S hogy mi ennek a töretlen sikernek a titka - ha abból a szempontból teszem fel a kérdést, hogy hány brit szintipop duó marad fent így ebben a formában, aktívan és töretlenül - akkor a válasz nem lehet más, mint a profizmusuk. Az 54-es születésű Tennant és az 59-ben világra jött Lowe még 1981-ben találkozott egymással Chelseaben, majd el is kezdtek együtt dalokat írni, miután kitalálták a nevüket is; West End néven, amit nemsokára Pet Shop Boysra cseréltek.
A lassan a 40 éves fennállását ünneplő PSB kollaborált szinte mindenkivel, aki a könnyűzenei érában fontos. Madonnától Yoko Onóig bezárólag. Bár bemutatkozó lemezüket – az 1986-os – Please-t nem kis idejükbe telt a gyártósorra küldeni, ma már bátran kimondhatjuk, hogy megérte tökéletesre csiszolgatni az első albumot, hiszen a csapat olyannyira nagyot szólt akkoriban, hogy talán arra, akkor még ők számítottak, pedig Tennantéknek nem volt könnyű dolguk, hiszen olyan mezőnyben és közegben kellett helytállniuk, ami ontotta magából a világsztárokat, olyan konkurenciájuk volt csak Angliában, mint például a Depeche Mode, az Erasure, vagy a Soft Cell, akik már egyébként túl voltak a kísérletező korszakaikon és komoly rajongótábort is építettek akkorra maguknak.
A duó hamar behozta a lemaradását és egyre kifinomultabb és kísérletezőbb lemezekkel árasztotta el a soft pop rajongóit. Sikeresen túlélték a 90-es éveket, sőt az újabb generációk is felfigyeltek rájuk. Stílusuk a védjegyük is, náluk jobb pop csapatot talán nem is termelt ki a szigetország. A nyitottságuknak és a számtalan egyéb zenei stílusokból hozzájuk csapódó előadóknak köszönhetően mindig fenn tudtak maradni azon a bárkán, ami a pop tengerein sodródik, vagyis az esetükben inkább halad.
A grandiózus, már-már polgárpukkasztó koncertjeik, a vizualitásukban is újra és újra megújuló videoklipjeik mind a zenekar erős egyéniségét tükrözik. Arról nem is beszélve, hogy aktív szerepet vállalnak komoly társadalmi- és politikai kérdésekben is, mindezt teljes lazasággal, ámbár cáfolhatatlan angol eleganciával téve. A PSB szerintem sosem akart más lenni, mint egy szórakoztató produkció, bár dalaiknak van egyfajta mélysége, de itt nem arról a Martin Gore-i melankóliáról van szó, ami annyira jellemezte a 80-asok szintipop bandáit.
A Pet Shop Boys egy laza, ámbár nagyon stílusos produkció. Valahogy mindig a jókedvre asszociálok velük kapcsolatban. De ennyi fényezés után nézzük milyen volt a buli. A zenekar nyolc óra után pár perccel csapott a szintikbe, a hatalmas kivetítőt addig befedő ukrán zászló, digitálisan legördült, majd a színpadon a két egymással szembefordított óriási utcai lámpa díszlete alatt megjelent Neil és Chris a Suburbia kezdődallamait játszva.
A hangosítás csont profi volt, leszámítva, hogy vitte a hangot a szél, de ez nyilván nyitott helyszínen belefér. A elektronikus dobalapok, azon a hangerőn majdnem kiverték a kezemből a Schweppesem. Neil hangja a koncert elején néha átment fátyolosba, de ahhoz képest, hogy egy hosszú turnéban vannak, Tennant hozta a kötelezőt, míg Lowe a szokásos faarccal játszott egy speciális hangszeren - a Native Instruments Kontrollján– ami az egész élő zenekart pótolta a koncert első harmadában.
A nyári koncertekhez képest, a díszlettervezők jól megnehezítették a dolgukat, a földig érő loden kabátokban nem fázhattak a PSB tagjai, a fejükön lévő, lovagi sisakokra hajazó fejfedők pedig elég innovatívnak mutatkoztak, a rájuk jellemző titokzatossággal rejtették el a duót a rajongók elől, mind a már említett Suburbia majd a rákövetkező 1993-as Very-lemez Can You Forgive Her-én át, a popszakmát kifigurázó Opportunities majd az első blokkot záró U2-átírat; a Where The Streets Have No Name végéig.
Annak kifejezetten örültem, hogy a slágereiket nem össze vagy újra remixelve tolták el, Lowe nem cifrázta túl a dolgokat, egy-egy kivétel persze akadt, de alapvetően az eredeti verziókra hagyatkoztak és ez így volt rendben. A banda eddigi turnéit ismerve, igazán konzervatívak maradtak, mind a sound mind a vizuálok tekintetében. A Rent már teljes sessionnel együtt szólalt meg, a rövid szusszanás alatt a roadok picit átrendezték a színpadot, ahol már csak a kivetítőé maradt a szerep, illetve helyet kapott a PSB mellett a három vendégmuzsikus is, akik közül ketten a ritmusért feletek, a vokált is adó remek hangú énekes pedig egy komplett szintetizátor parkot kezelt.
Az egész koncert élő volt, az alapokat leszámítva, Neil hangját is ügyesen tartották meg a remek zenész/vokalista kiegészítő tagok. Az eddigi fellépésekhez képest kicsit változott Budapesten a dalsorrend, ami sajnos így sem volt a teljes, a fesztiválokra jellemzően megkurtított repertoárt kaptuk, amibe azért így is belefért 19 világsláger. A korai Very és Please és Behaviour lemezek mellett a PSB ezredfordulós arcát megmutató Nightlife-album is meglepően sok dallal szerepelt az estén.
A New York City Boy, a You Only Tell Me...és az I Don't Know What You Want but I Can't Give It Any More is bekerült a buli gerincét adó dalok közé, amelyek a PSB a megszokottnál is jóval populárisabb arcát mutatták meg. Az este fénypontja a 2020-as Hotspot-korong funkos, diszkós Monkey Businesse és a Please nagylemez Love Comes Quickly című számai voltak. A szinte már kötelező táncos-koreográfiák kimaradtak ebből a turnéból, amit személy szerint én nem hiányoltam.
A főleg a negyvenes éveit taposó közönség végig partner volt a zenekar rezdüléseire, Tennant pedig jó néhány sztorit bedobott egy-egy daluk keletkezésével kapcsolatban is, ezzel téve intimmé az estet. Természetesen nem maradt el az egykori Jugoszláviában megklipesített dal, a Heart sem, ahogy az It’s Alright, a Go West és az I Will Survive riffjeivel megbolondított It’s a Sin sem. A ráadásban a stílusteremtő gigasláger a West End Girls és a meditatívabb Being Boring kapott helyet.
Lowe és Tennant utoljára 2014-ben lépett fel a Parkban, szinte napra pontosan, hogy mi változott azóta? Nem sok minden! A PSB tagjai megmutatták, hogy közel 70 évesen is nagyon lazák és csontprofik, ja és természetesen nagyon angolok; a popzene arisztokratái ők! Biztos vagyok benne, hogy hallhatunk tőlük még új dalokat és hogy jönnek még Budapestre is. Az egész életművük példaértékű, bár zenéjük igen populáris, de mégis a jóízlés határain belül mozog, ráadásul a szigetország egyik legfontosabb zenei exportcikkei is, mind a mai napig!
Olyanok mint a jó bor, idővel nemesednek. S mivel is lehetne zárnom ezt a beszámolót, mint egy rájuk vonatkozó egykori Voga-Turnovszky popparódia-geggel még 1989-ből: „rajtunk már nem segít a petting és a boys, mindenkit meghülyít ez a szintetikus szósz”...merthogy volt olyan idő, hogy tényleg mindenki őket dúdolta, ahogy persze én is. A PSB slágergyár még a szocialista blokkban is nagyot szólt, az idők változtak, de ők nem! Remek este volt. 10/8.5!
