Feltárja titkait a Komárom/Szőny alatt elterülő római kori Brigetio: régészeti park épül a legiótáborra, ahol I. Valentinianus császár is agyvérzést kapott.
Valentinianus szülőföldje Dél-Pannonia volt, a tartomány legsűrűbben lakott része. Ezt a vidéket sújtották legkevésbé azok a háborúk, amelyek Marcus Aurelius (ur. 161–180) óta folytak; itt terült el Sirmium (ma Sremska Mitrovica, Szerbia), az egyik császári főváros, és Cibalae (a mai horvátországi Vinkovci mellett), Valentinianus szülővárosa.
I. Valentinianust (364–375) a késő római időszak egyik utolsó nagy formátumú császáraként tartják számon, nem mellesleg az előbbi rövid jellemzést is jegyző kiváló magyar ókorász, Alföldi András kutatásai nyomán. A két korábbi imperator – Iulianus Apostata és Iovianus – hadseregét megjárt későbbi uralkodó felmenői is katonák voltak, alacsony sorból küzdötte fel magát a császári bíborig.
Kortársai nem bántak vele túl jól, az eseményeket megörökítő késő római „sztártörténetíró”, Ammianus Marcellinus jellemzését átvéve, továbbköltve sokan agyatlan, gyáva, gőgös, kapzsi, irigy, vérszomjas fenevadként írták le. Azonban még ha valóban hirtelen haragú volt a császár, akkor is fenntartásokkal kell viseltetni e megállapításokkal szemben, már csak azért is, mert ezeket a politikai ellenlábasai terjesztették róla – miként arra Alföldi is felhívta a figyelmet közel hetven éve.
A trónra a korban meglepő módon nem vér árán került: nem cselszövés, nem gyilkosság, nem lázadás, nem polgárháború, hanem állítólag közmegegyezés útján. Öccsét, Valenst társcsászárrá nevezte ki, és ő a keleti, míg maga a birodalom nyugati felében gyakorolta a hatalmat. Uralkodása nagy háborúkkal telt, a Majna mentén a betörő alemannok, Britanniában a sziget déli részén fekvő provinciára törő piktek és skótok okoztak gondokat számára.
A határra nehezedő folyamatos nyomás miatt politikájának egyik alapja lett a folyami határvédelmi rendszer, a ripa megerősítése – illetve egy olyan gyepű kiépítése, amely már közvetlenül a határra zúdulás előtt lefékezi a betörni készülő barbárokat. A korábbi ez irányú tapasztalatokat felhasználva hatalmas erődépítkezések kezdődtek, nemcsak a birodalomban, hanem a határfolyók túloldalán, „ellenséges” területen is, olykor akár a szomszédos törzsek együttműködésével. Így történt ez Pannonia esetében is, ahol Valentinianus az évszázadok óta a határon élő kvádok és szarmaták lakta régiókat bevonva – a feltehetően nem előzmények nélküli – Csörsz-árokként is ismert sáncrendszer kiszélesítésére adott parancsot.
Az őslakosokat elüldözték, a földkisajátításokból pedig 374-re jókora perpatvar, majd a kvád király elleni orgyilkosság után háború kerekedett, a barbárok betörtek a tartományba. Így Valentinianus 375-ben az északi alemann frontról Pannoniába érkezett, hogy visszaverje a provinciára törőket, és büntetőhadjáratot indítson ellenük. A harcok téli elcsendesedésekor kapott hírt, hogy a kvádok tárgyalnának vele, a határ menti erődök logisztikai ügyeit intéző császár 375 november közepén így érkezett a mai Komárom keleti városrésze, Szőny alatt fekvő Brigetióba. A követeket az akkor már erődített településként is funkcionáló legiótáborban fogadta.
A kvádok „békét kértek és bocsánatot a múltban elkövetett tettekért. Hogy ezt akadály nélkül megkaphassák, újoncokat és a Római Birodalom részére hasznos dolgokat ígértek.” A tárgyalás jól alakult, Valentinianusnak pedig ez kapóra is jött volna, embereit ugyanis járvány és élelmiszerhiány sújtotta – így nem viselt volna hadat szívesen a következő évben. A követek azonban egy ponton hárítottak, mondván, nem törzsi kötelékbe tartozó rablók voltak, akik Pannoniára törtek, majd a rómaiak felelősségét kezdték feszegetni, hogy a háborút a rómaiak jogtalan építkezései okozták. A császárok nem ágyban halnak meg című kötet szerzője, Fik Meijer történész szerint Valentinianusnak kifejezetten szokatlan végzete jutott: a hirtelen haragú Valentinianus ugyanis ezen annyira felfortyant, hogy ott helyben agyvérzést kapott, és még aznap meg is halt.
„Mivel belső részei tűzként égtek, eret kellett volna vágni rajta, de sehol nem találtak orvost, mert maga a császár elküldte őket különböző helyekre, hogy nyújtsanak segítséget a pestiben megbetegedett katonáknak. Végre mégis találtak egyet, aki többször egymás után beleszúrt az erébe, de egy csöpp vér sem tudott kifolyni (…) Érezte, hogy a betegség óriási erővel elhatalmasodott rajta, s elérkezett a sorstól előírt utolsó órája. Akart még mondani valamit, vagy rendelkezni, ahogy az egész belsejét kínzó folytonos hörgésekből, fogainak csikorgásából, karjának ökölvívóéhoz hasonló csapkodásából következtetni lehetett. Végre kimerült, kékes foltok mutatkoztak rajta, és hosszú haláltusa után kilehelte lelkét életének ötvenötödik, uralkodásának száz nap híján tizenkettedik évében” – olvasható Ammianus leírásában.
Határvédelmi erőfeszítései közben gyakorlatilag vele haltak, a hunok elül menekülő vizigótok már 376-ban a határon belülre „költöznek”; sógora, Theodosius 395-ben bekövetkezett halála után pedig a birodalom közigazgatásilag végleg két részre szakad.
Ha csak ezt az egy történetet ismernénk Brigetióból, már önmagában ez is izgalmas történelmi adalék lenne. A táborból, katonavárosból és a tőle mintegy bő két kilométerre – ahogy a korabeli törvények előírják, egy leuga távolságra – nyugati irányba alapított polgárvárosból álló településkomplexum azonban lényeges több adalékkal szolgált Pannonia történetére vonatkozóan. S miközben 1992-től az ELTE Ókori Régészeti Tanszéke és a Komáromi Klapka György Múzeum munkatársai minden nyáron ásatásokat végeztek a polgárvárosban Borhy László és Számadó Emese vezetésével, de több leletmentés zajlott a katonavárosban is, addig a tábort – amely egy korai rövid időszakot leszámítva végig a legio I. adiutrix otthona volt – szisztematikusan soha nem sikerült feltárni, nyolcvan éve még Paulovics István tudott kisebb területeken feltárásokat végezni.
Pedig szórványból két törvénytábla is előkerült. Constantinus és Licinius császárok 311. június 10-re keltezhető, a katonáknak adókedvezményeket garantáló, szinte teljesen ép bronza két részletben (1930 és 1934) a szántásból fordult ki. Öt éve pedig egy újabb, igen töredékes példányra bukkantak, amelyet Philippus Arabs (244–249) alatt, feltehetően 247 és 249 között adtak ki, akinek uralkodására idején, 248-ban ünnepelték egyébként Róma megalapításának ezeréves évfordulóját.
A tábor tervszerű kutatása végül 2017-ben indult meg, és már az első két szezon komoly eredményeket hozott – összegezte az eddigi tapasztalatokat a terepen lapunknak az ásatások vezetője, Bartus Dávid. Két éve, mintegy ezer négyzetméteren kezdtek, és két szezon alatt egy nagyjából 600 négyzetméteres épületkomplexumot tártak fel, amelyhez a nyugati oldalon egy félköríves apszis csatlakozott, és két hatalmas csarnok is tartozott. Szerencse, hogy míg a brigetiói romok túlnyomó többségét kőfejtőnek használták, addig itt az olykor egy méter vastag, kétméteres alapozással bíró falak egészen épen megmaradtak.
Az épület alatt a korábbi periódusokat is dokumentálni lehetett. Ugyan még sok minden nem letisztázott, de nagyjából háromszáz év keresztmetszetét sikerült megfogni. A legkorábbi periódus az I. és II. század fordulóján kialakított első, még főleg fa/föld/tőzeg megoldással készült tábor, amely feltehetően Marcus Aurelius (161–180) idején zajló, a térségben komoly pusztítást végző markomann háborúk során leégett – ezt egy masszív, az egész felületen megfigyelt hamuréteg is valószínűsíti. Fölötte található a tábor Severus-korra (193–235) eső főperiódusa, amely egyben Brigetio és egész Pannónia fénykorának is számít. Az itt megfigyelt mintegy harminc szoba funkciója egyelőre kérdéses, ám koncepciót tükröz: öt helyiség tömörült egy központi udvar köré.
A tábor északi kapuja feltárás közben. A porta praetoria felett, annak korabeli felépítését követve egy háromszáz négyzetméteres, római témájú játszóteret alakítanának ki a tervezett régészeti park részeként (Fotó: Végh László/Magyar Hang) 
Érmek a brigetiói katonai táborból, eddig összesen mintegy hétszáz került elő a területről (Fotó: Végh László/Magyar Hang) 
Mészégető kemence, amely feltehetően a késő római építkezéseket szolgálta ki, és amely körül nagyobb mennyiségű érem is előkerült (Fotó: Végh László/Magyar Hang) 
Kerámia- és csontleletek a brigetiói katonai táborból (Fotó: Végh László/Magyar Hang) 
(Fotó: Végh László/Magyar Hang)
A terrazzo padló több helyen kiváló állapotban maradt meg, míg az egyik szobában a falon geometrikus és virágmintás freskóra bukkantak. Itt előkerült egy mozsárperem töredéke VLPSAB felirattal. A karcolt szöveg a tárgy tulajdonosára utalva minden bizonnyal az egyébként igen gyakori Ulpius Sabinus nevet rejti. A leletet a mellette talált csont íróvessző (stylus) töredék teszi izgalmassá. A másik pannóniai legióközpont, az Óbuda alatt elterült Aquincumból ugyanis ismerünk egy Silvanus-oltárt, amelyet egy olyan Ulpius Sabinus nevű személy állíttatott, aki a brigetiói legio jegyzője, könyvelője, írnoka (commentariens) volt. Nagy a valószínűsége tehát, hogy a szoba ezé a Sabinusé lehetett.
A Severus-kori réteg fölött áll a már említett apszisos épület, a bélyeges téglákon Terentius és Frigeridus katonai elöljárók nevei olvashatóak, így azt Valentinianus alatt, a 370-es évek elején emelhették. – Ugyan a bizonyítékok csak közvetettek, de ha igaz, hogy Valentinianus a táborban halt meg, akkor nagyon valószínű, hogy az ebben az épületben történt – mondja az ELTE Ókori Régészeti Tanszékének vezetője, Bartus Dávid. Nem sokkal később, a IV–V. század fordulóján az épület több helyiségét átépítették, kezdetleges padlófűtést (hypocaustum) kapott, feltételezhetően azért, mert az addigi reprezentációs funkció helyett lakóépület lett belőle. A területről eddig mintegy hétszáz érem került elő, ezek többsége főként késő római, többek között Valentinianus-kori – egy adag az apszisos épület építését kiszolgáló mészégető kemence mellől jött elő.
„Ti ezzel a Koronával mostantól kezdve egyetlen véretekből származó királyt sem fogtok megkoronázni" | Magyar Hang
A magyar történelem egyik legviharosabb időszakában kellett helytállnia. A neki tulajdonított baljós prófécia a mai napig elkíséri: ötszáz éve született és negyven évesen, 1559 szeptember közepén hunyt el az utolsó magyar származásúként számon tartott király, Szapolyai János felesége, Jagelló Izabella.
Az idei szezonban előkerült a Duna és az „ellenség” irányába néző főkapu, a porta praetoria is, a talajradar-képeken pedig jól látszik az észak–déli főutca, a via praetoria két oldalán impozáns oszlopsorral. A távlati cél – szerencsés esetben 2021 nyarára – egy szabadtéri régészeti park létrehozása a mintegy héthektáros területen, múzeumi csarnokkal, látogatóközponttal. A feltárt táborkapu felett, annak korabeli felépítését követve egy háromszáz négyzetméteres, római témájú játszóteret alakítanának ki, de Valentinianus halálának vélt helyszíne és Ulpius Sabinus katonai írnok feltételezett szobája is bemutatásra kerül. A parkba látogatók közben az aktuális feltárásokat is figyelemmel kísérhetik, ugyanis azok a bemutatóhely létesítésével párhuzamosan tovább folynak majd a területen.
Ha még több történelmi cikket olvasna, akkor kattintson az Időgép rovatunkra!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/39. számában jelent meg, 2019. szeptember 27-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/39. számban? Itt megnézheti!
