Egy ásatással és földtani vizsgálatokkal megtámogatott friss tanulmány szerint összeállt a kép, hogy mi végett emelték a világ egyik legismertebb kőszoboróriásait a helyiek által Rapa Nui-ként nevezett Húsvét-szigeten. Jo Anne Van Tilburg, a sziget szoborkutatásáért felelős programjának a vezetője a Los Angeles-i UCLA régészeti intézetével közösen jegyzett, a Journal of Archaeological Science szaklapban megjelent publikációjában azt állítja: a moai néven ismert monolitokat azért készítették, mert a közösség úgy hitte, a szobrok képesek arra, hogy javítsák a talaj termőképességét, így növeljék a mezőgazdasági termelékenységet, ezáltal több élelmiszerhez jutatva a populációt. Ezt egyébként már korábban is feltételezték, ám most igazolták először tudományosan.
A SciTechDaily szakportál által is bemutatott kutatási eredmények, hangozzanak bármily őrülten is, de bizonyos mértékben igazolják a rapanuik hiedelmét – azaz, úgy néz ki, van kapcsolat a szobrok és a termékenység között. Mielőtt azonban kifejtenénk a részleteket, érdemes pár szót szólni arról, mi vezetett el a kőóriások megalkotásáig.
A mintegy harmad Budapestnyi területet valamikor 300 és 500 között érték el nyugatról a polinéz hajósok, felfedezők. Az eredetileg fában gazdag, vulkanikus hegyek szabdalta szigeten 1000 tájékán indul meg a mezőgazdasági termelés, az első szobrok 1100 körül jelennek meg. A növénytermesztés száz évvel később válik intenzívebbé, és 1400-ra csúcsosodik ki, miközben a túlnépesedés ökológiai katasztrófához vezet. A mezőgazdaság mellett többek között a szoborkészítés, illetve a halászat igényeit kielégítő hajóépítés annyira ette a fát, hogy 1680-ra szinte teljesen eltűnnek a szigetről. Monolitokat is nagyjából eddig az időpontig emelnek. Mire a holland Jakob Roggeveen egyik hajója 1722 húsvétvasárnapján felfedezi a szigetet, a száz évvel korábbi 15 ezer fős lakosság 2-3 ezer főre apad.
Visszakanyarodva a kiindulóponthoz, a rapanuik mintegy ezer szobrot készítettek bő fél évezred alatt, az óriások 95 százaléka a sziget délnyugati részén található Rano Raraku nevű kőbányában készült. Maga a kőfejtő a legmagasabb pontján bő száz méter, nagyjából 600 méter átmérőjű vulkanikus kráter, amelynek közepén egy tó található.
Van Tilburg és kollégái 1955 óta először végezhettek ásatást ebben a térségben, illetve a bányában. Az öt évig tartó kutatás két, a terület belső részében szinte majdnem teljes egészében föld lepte (156-os és 157-es „sorszámú”) monolitra és környezetére koncentrálódott. A kőfejtő megásott részét a kutatók szerint valamikor 1455 táján kezdték el használni, a két szobor pedig 1510 és 1645 között készülhetett. A monolitokat elkészültük után nagyjából félig ásták be a földbe, eredetileg nem ide szánták őket, hanem elszállításukra vártak, ami végül soha nem történt meg, s az ásatás kezdetére már újabb földrétegek rakódtak rájuk.
Ugyan nem ez volt az elsődleges cél, ám a földtani vizsgálatok meglepő eredményeket mutattak. A kutatásban részt vevő Sarah Sherwood geoarcheológus szerint, míg a sziget többi részén hamar kiégett, majd egyre soványabb, terméketlenebb lett a talaj, addig Rano Raraku esetében teljesen más volt a helyzet. „A talaj messze itt volt a legtermékenyebb, és legkövérebb, ráadásul nem időszakosan, hanem hosszútávon is jó minőségű termőterületnek számított a bánya és környéke” – állítja a tennessee-i Sewanee Egyetem professzora. Sherwood beszámolója szerint a talajminták átfogó és alapos vizsgálata számos élelmiszernövény, így banán, édesburgonya, valamint az Ázsiában és az Óceániában régóta gyökérzöldségnek termesztett haszonnövény, a táró-krumpli jelenlétét mutatta ki.
– Nagyon magas értékeket találtunk olyan anyagokból, így kalciumból és foszfortartalmú vegyületekből, amelyeket sose hittem volna, hogy ott valaha is jelen lennének. A talaj kémiai szerkezete dúskált az olyan elemekben, amelyek kulcsfontosságúak a növények növekedésében, ráadásul olyan mértékben, ami képes magas terméshozamot biztosítani. A folyamatos bányászat, amely mindig apró kőtörmelékkel látta el területet, kiváló mikroklímát biztosított a víz, a természetes trágya és a növények számára fontos tápanyagok számára – összegzi az eredményeket Sarah Sherwood.
És ez a kulcsa az egésznek, itt ér össze a bányászat és a növénytermesztés. A talaj termékenységét az intenzív kőfejtés biztosította. Hogy elérjék a szoborfaragáshoz használt anyagot, előbb ki kellett termelni az apróköves vulkáni hamut, ami viszont kiváló termőtalajnak számított. Így végső soron Rano Rarakuban valóban a szobrok voltak azok, amik javították a talaj termőképességét. Ám, mint a történelem mutatta, a terület nem volt elégséges ahhoz, hogy egy akkora populációt eltartson.
Az ENSZ kulturális szervezete, az UNESCO 1995-ben vette fel a sziget páratlan hagyatékát a világörökségi listára. A jelenleg Chiléhez tartozó, 7750 lakosú terület 40 százalékát teszi ki a Rapa Nui Nemzeti Park. A mintegy ezer kőóriás közül közel kétszáz került a világ különböző múzeumaiba. A helyiek célja az, hogy ezek a műalkotások egyszer ismét visszakerüljenek eredeti helyükre, egy éve épp az Egyesült Királyságban tiltakoztak azért, hogy a British Museum szolgáltassa vissza a Londonban őrzött példányt.
A Tudomány rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie!
