Mára a feledés homályába veszhet, hogy lassan két éve, 2017 elején Lars von Trier arról beszélt, új filmje elkészítésében Donald Trump személye inspirálja. „A ház, amit Jack épített osztja az elméletet, miszerint az élet gonosz és lelketlen. Ennek szomorú bizonyítékát adja a Homo Trumpus felemelkedése” – nyilatkozta akkor. Meg is osztott egyúttal egy képet magáról, amin nagykabátban, kezében egy kaszával, csengőt ráz, megidézve Carl Theodor Dreyer klasszikus 1932-es horrorját.
Von Trier ezúttal is orákulumnak bizonyult. Dán rendezőtársa munkája, a Vámpír hasonló fogadtatásban részesült annak idején, mint az ő filmje 2018-ban. „Bár sok tekintetben az egyik legrosszabb film volt, amit valaha láttam, de néhány jelenete egészen megragadott a maga brutális nyíltságával” – értékelt a New York Times szigorú ítésze a film berlini premierje után. Ez esetben a Vámpírt, de nyolcvanhat évvel később, a Cannes-ban bemutatott A ház, amit Jack épített is efféle reakciókat váltott ki a kritikusokban. Nem több az egész, mint öncélú tobzódás az erőszakban, állították sokan, ahogy tették azt jó pár éve már az Antikrisztus esetében is. Mindenesetre érdekes vád ezúttal, egy sorozatgyilkosról szóló mű esetében ez.
Hősünk Jack (Matt Dillon), egy „különösen intelligens” sorozatgyilkos, aki hiába követ el válogatott kegyetlenségeket, csak nem kapják el, amint azt ő maga is megjegyzi. Ez lehet akár utalás is az amerikai elnökre abban az értelemben, hogy tehet bármit, az a bukását nem hozza magával. Persze, a hasonlat a maga egyszerűségében nem áll meg egy sorozatgyilkossal, aki emberek életét veszi el. A következménynélküliség viszont korunknak is pusztító sajátja. Az Amerikai Pszicho szintén eszünkbe juthat, mint nyilvánvaló előkép. Jack, mintha tényleg művészi szintre emelné a merényleteket, tovább jár-kel, és már tervezi is a következő „műalkotását”.
Amit ő, de a rendező is teljesen komolyan vesz: ez a film a brutalitás módszertana helyett jóval inkább tanulmány az alkotás folyamatáról, az önmaga világába zárt művész szenvedéséről és sikertelenségéről. Jack hiába próbálja építészként a szó szoros értelmében felemelni a házát. Miközben szenved, hogy létrehozzon valamit, ami tényleg a sajátja, életműve megkoronázása, addig a pusztítás örvénye vonja csak magába. Ahogy a művészt is, aki amit leír az éj során, reggel összegyűri és a tűzre veti.
Az új Lars von Trier-filmnek két izgalmas irodalmi eredőjét találhatjuk. Az első, konkrétabban is megjelenő, Vergiliustól az Aeneis, megmutatva ezúttal Jack útját az Alvilág felé. Hősünk is hiszi, hogy neki személye fölött álló küldetést kell bejárnia, hogy ennek tartalmában Verge, a rezonőr igyekezzen elbizonytalanítani. A másik klasszikus, amit felidézhetünk, Balzactól Az ismeretlen remekmű, ami szintén a művész elkeseredett vágyáról szól, hogy valami megismételhetetlent hozzon létre. A végére ott is csak az iszony marad, a lélek feláldozása egy olyan alkotásért, amit más sem értelmezni, sem értékelni nem tud.
A ház, amit Jack épített egyben A nimfomániást is folytatja akként, ahogy a Manderlay követte a Dogville koncepcióját. Nagyon hasonló elemekkel él a dán rendező, mint legutóbbi filmjében, a bölcsészeknek oly kedves kikacsintások mellett sajátosan sötét humorát is megvillantva. (Jack tisztaságmániája valóban önfeledt perceket szolgáltat.) És hogy remekmű-e Lars von Trier új filmje? Ha A nimfomániást vagy a Dogville-t nem is veri, művészi kiüresedésről és öncélú játszadozásról nem érdemes beszélnünk. Jóval magasabbra emelkedik ennél A ház, amit Jack épített.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
