Ha van igazság, a legjobb külföldi filmnek járó Oscart idén a Kafarnaum – A remény útja fogja kapni. De nincs igazság, és ezt a legékesebben Nadine Labaki drámája bizonyítja. A cím kapcsán rögtön érdemes felütni a Bibliát, ami számos ponton megemlékezik a Genezáreti-tó partján elhelyezkedő városról. Jézus több forrás szerint tanított, élt is itt, a település pedig szerepel Lukács, illetve Máté evangéliumában. Utóbbiban elég negatív színben, figyelembe véve a krisztusi szavakat: „És te, Kafarnaum! Azt hiszed, az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz. Ha Szodomában történtek volna a nálatok történt csodák, mind a mai napig fennállna. Azt mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az utolsó ítélet napján, mint neked, Kafarnaum.” A kemény szavak nagyon is pontosan leírják azt a világot, amit ebben az Oscar-jelölt libanoni filmben láthatunk.
Nadine Labaki korábban romantikus vígjátékok (Karamell; És most merre?) rendezőjeként vált ismertté, új filmje azonban a lehető legtávolabb áll ettől. Pedig a Kafarnaumban valóban csodák történnek, köszönhetően leginkább a főszereplő kisfiúnak és a hozzá hasonló gyerekeknek. Ebben a szétesett, de mégis rohanó társadalomban a felnőttek képtelenek a felelős viselkedésre, tetteik következményeinek felmérésére. Helyüket az olyan fiatalok veszik át, mint Zain, aki a Kafarnaum elején elszökik családjától, miután nem tudja elfogadni, hogy húgát hozzáadják egy felnőtt férfihoz. Hamarosan már egy etióp nő fiára kell vigyáznia, ő pedig tisztességesen helyt is áll. A Trainspotting-világhoz szokott nyugati néző már retteg minden hasonló szituációt látva, de amíg csak nem érkeznek felnőttek a képbe, nincs mitől tartani.
A fiút játszó Zain Al Rafeea szír menekült: nyolcéves volt, amikor családja Libanonba érkezett. Sorsa csak tavaly ősszel fordult jobbra, amikor sikerült Norvégiába áttelepülni, és ott életében először, 14 évesen beiratkozni egy iskolába. Nyilván színészetet sem tanult, játéka az általa átéltekből táplálkozik. Megdöbbentő az impulzivitása, amivel a székhez szegezi a nézőt, aki a végén sajátos módon egy mosolytól készülhet ki a legjobban. Egyébként egyszer sem láthatunk a fiú arcán semmiféle önfeledtséget, viselkedésében pedig mintha húsz-harminc évvel idősebb lenne koránál. Hol a családfő szerepében mutatkozik, máskor az utcán fenyegetőzik, vagy munkát keres. Viselkedése mégsem válik egyszer sem erőltetetté: ő nem megjátssza, hogy felnőtt, hanem tényleg akként kell boldogulnia.
Csodákat viszont hiába tenne, ha körülötte mindent elpusztítanak azok, akiknek őrá is figyelniük kellene. A fiú végül a fiatalok börtönébe kerül, itt látjuk már a film elején is, ahol sorra idézik fel, hogy jutott idáig a helyzet. Mintha nem ez lenne a mindennapos ügymenet, és nem az lenne rendkívüli, ha Zainnak jobb sor jutott volna. A börtönben édesanyja a lelki szegények boldogságával magyarázza neki: újra gyereket vár, aki a húga nevét kaphatja majd. Zain iszonyodik, vele a néző is: a tanulságot a film embertelen világán belül, ami egyébként a miénk is, nem lehet levonni, hiába hoz bármilyen ítéletet a bíróság.
A Kafarnaum mellett abszolút megérdemelné az elismerést Hirokazu Koreeda filmje, a Bolti tolvajok is. A japán dráma tavaly Cannes-ban megkapta az Arany Pálmát, de jelölték Golden Globe-ra és BAFTA-ra is. Itt a libanoni alkotáshoz képest egészen másféle mikrovilágba csöppenhetünk. Egy olyan „családot” látunk, ahol vérségi kötelékek helyett a gondoskodó szeretet köti össze az egymás mellett élő, nagyon különböző helyről jött embereket. A film elején épp egy olyan kislányt fogadnak be, aki az utcán kóborolt, és akit otthon sejthetőleg bántalmaztak korábban. Bár tudják, hogy emberrablásnak minősülhet, mégis befogadják hosszú távon, étellel, öleléssel és figyelemmel kínálva a kislányt. Na meg annak leckéjével, hogyan kell az áruházakból észrevétlenül eltulajdonítani, ami csak az ember keze ügyébe kerül. Merthogy ezt csinálja már az őt elsőre bizalmatlanul fogadó kisfiú is, akinek fogadott apja azt mondja, amíg ezzel nem megy csődbe senki, nem ártanak másoknak. A polcokon lévő termék amúgy sem másé még – érkezik az önfelmentés.
Koreeda filmje szép lassan bontakozik ki: mire a néző félretenné erkölcsi dilemmáit, a családi viszonyokkal kapcsolatos előítéleteit, akkor derül ki, hogy ezeket az aggályokat természetesen nem lehet félresöpörni. Mert semmi sem feltétlenül az, aminek látszik, legyen bármilyen jó is hinni a látszatban, az önzetlen szeretetben, az empátiában és a gondoskodásban. A narratíva viszont olyannyira sikeres, hogy a végén egyik-másik szereplővel együtt hitetlenkedünk, és nem is fogadnánk el, ami egyre bizonyosabbá válik. A japán Bolti tolvajok így válik szép társadalmi látleletből letaglózó, kiábrándító drámává.
A legvalószínűbb talán, hogy a díjat Pawel Pawlikowski filmje viheti haza. Az Ida rendezője ezúttal egy lehetetlennek tűnő szerelmi történetet mesél el, mindezt több pillanatba sűrítve. Csak a találkozásokat látjuk, a közben eltelt kínzó távollétet nem, s a Hidegháború egészére is a címbe foglalt jelző lesz jellemző. Bizony, rideg, szikár történetről beszélhetünk, jól illeszkedve ahhoz a történelmi korhoz és társadalmi viszonyrendszerhez, ami Zula (Joanna Kulig) és Wiktor (Tomasz Kot) boldog egymásra találását gátolná. Mintha csak Leonyid Genrihovics Zorin darabjáról, a Varsói melódiáról lenne szó, ahol lengyel lány és orosz fiú korszakokon átívelő kapcsolata fut ki a semmibe.
A félelem megeszi a lelket | Magyar Hang
A politika mindig beleszólt az emberek magánéletébe. Volt idő, amikor szerelmeket, családokat szakítottak szét. Erről is szól a Varsói melódia című előadás.
Itt viszont még nem annyira reménytelen az összkép. „Menjünk át a másik oldalra, onnan sokkal szebb a kilátás” – hangzik el köztük a már most sokat idézett mondat, összefoglalva mindazt, amit az elnyomó kelet-európai rezsimekben megtanulhattunk a világ működéséről. Hiszen ők csak egy tóról beszélnek, hogy a félreértéseket elkerüljük, nem a határról: ugyanazt a képet kapjuk, csak mi próbáljuk a szebb oldalát megőrizni az egésznek.
Nem könnyű alkotás a Hidegháború, nehezen adja magát, ami miatt könnyen idegenebb is marad a néző számára, mint mondjuk a Kafarnaum vagy a Bolti tolvajok. Pawlikowski módszere, ahogy ezt a szerelmet bemutatja, egyszerre távolságtartó és túl érzelmes. Az egymástól való távollétből mi kimaradunk, csak a szenvedélyt látjuk, és az efféle párbeszédeket halljuk: „– Prostinál voltál? – Nem, életem szerelmével találkoztam.” Végül szépséggé oldódik a kitartó várakozás és vágyakozás, de ezzel együtt is az Ida emlékezetesebb darab Pawlikowskitól. Joanna Kulig már ott is felbukkant, ezúttal pedig a főszerepben nyújt lebilincselő alakítást. Megbabonázza a nézőt, játéka a filmélmény fontos része lesz.
Talán az idei jelöltek közül nem ez a film érdemelné ki a legjobban a díjat, amire egyébként az itt nem részletezett Netflix-dráma, a Roma (Alfonso Cuarón) is méltó lehet. A kategória ötödik jelöltje a Mű szerző nélkül, amit A mások életét jegyző Florian Henckel von Donnersmarck rendezett. A három órás film is történelmi darab, ami egy az NSZK-ból az NDK-ba szökő művész útját mutatja meg.
Hazai mozis forgalmazásban jelenleg a Bolti tolvajok, a Hidegháború és a Kafarnaum látható.
