Ha bementél a buli kezdése előtt, és körülnéztél, akkor eszméletlen förmedvénynek tűnt az egész helyiség: csak úgy árasztotta magából a ridegséget, de amikor megtelt fiatalokkal, és elkezdtünk játszani, minden megváltozott, és a rideg, vacak, rossz akusztikájú teremben életünk legforróbb hangulatú, felejthetetlen emlékű buliját játszottuk. Akkoriban olyan légkör vette körül ezt a zenét, hogy egyszerűen elképzelhetetlen volt a sikertelenség. Minden összekötött – Zorán így emlékezett vissza A magyarock története című könyvben a Metro Klubra. Erről az együvé tartozásról, szabadságérzésről szólt az államszocializmusban a könnyűzene. A legendás klubok nagy része már rég nem létezik, a nagy generációból is sokan elmentek már, dalaik azonban ma is kiszakíthatatlan részei az életünknek.
A magyar könnyűzene történetéről azonban most először született átfogó tárlat: a Magyar Zene Háza első időszaki kiállítása a teljesség igénye nélkül ugyan, de megpróbálja bemutatni a korszak előadóit és fontos poptörténeti eseményeit. A könnyűzene alakulását az államhatalom működésének, a korszak TTT-ként emlegetett kultúrpolitikájának, abszurd eljárásrendjeinek tükrében és annak társadalmi vetületeit vizsgálva járja körbe a kiállítás, de mindez inkább csak bevezetésként értelmezhető, ha csak azt vesszük, hogy a politikai klímát is egy pártirodai szobával próbálják átélhetővé tenni.
Az elmúlt években divattá vált nosztalgia határozza meg az egész kiállítást – a berendezett klubhelyiségben az újra piacra dobott Bambit szürcsölgethetjük, miközben felvételeken idézhetjük fel a legendás koncerteket, a shopban a vinylek mellett pedig betárazhatunk téli fagyiból és kakasos nyalókából is –, épp ezért az igazi hangsúly a beatkorszakon, a hatvanas–hetvenes évek együttesein van. A nyolcvanas évek és a rendszerváltást közvetlenül megelőző zenei élet underground együttesei és szubkultúrája csupán felvillan, éppúgy, mint az első Sziget fesztivál pillanatképei az egyik kivetítőn.
A „Nekünk írták a dalt!” A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig címû kiállítás a Magyar Zene Házában a megnyitó napján, 2023. január 19-én (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Az Illéstől az Omegáig, Kovács Katitól Katona Kláriig, a Kextől az LGT-ig megjelennek az ikonikus előadók és slágereik, személyes érintettségem okán azonban szomorúan konstatáltam, hogy a beatkorszak egyik első, jelentős zenekarától, az Atlastól – amely később a soul műfajban teljesedett ki – egyetlen szám sem hallható a zenei blokkok egyikében sem. Felelevenednek turnésztorik, láthatóvá válnak betiltott lemezborítók, testközelbe kerül Radics Béla gitárja, Balázs Fecó Hammondja, Török Ádám furulyája, Somló Tamás szaxofonja, mellettük büszkén feszül a falon a sufnituning egyik remekműve, egy vécédeszkából készült, úgynevezett „Szarocaster”.
A Nekünk írták a dalt! leginkább azért figyelemre méltó kiállítás, mert azt a „minden összekötött” érzést eleveníti fel, amiről Zorán is beszélt. A kiállítás látogatói – akik közül ottjártamkor legtöbben maguk is a beatkorszak hajdani fiataljai voltak – boldogan merültek el a múltidézésben, őket hallgatva pedig olykor sokkal közelebb lehetett kerülni ehhez az időszakhoz, mint a kiállítás tereiben bolyongva.
Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig. Magyar Zene Háza, október 29-éig
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/5. számában jelent meg február 3-án.
