„Az emberiség nagy része egész életében süket és vak. Én csak tizenöt éve nem hallok jól, és talán öt éve, hogy már látni is alig látok. (…) Van bennem valami dinoszarurusz-féle; érzem, amit nem hallok-látok, ezerszer volt rá példa. Például amit most rajzolok, nem látom élesen, de talán így jobb. Ez a vonal itt egy ujjongó gyerek lett. Nem ezt akartam, de most itt van két ilyen kar, kitárva az ég felé. Nem tudom, mit rajzolok, de még mindig valamit. Mostanáig nem is rajzoltam fejből. A rajzolás segít emlékezni, viszont már nem tudok rajzolni." Reigl Judit beszélt erről Gát János író-galériatulajdonosnak, aki igazán kivételes helyzetben volt az elmúlt egy évtizedben. Nyaranta egy hónapot tölthetett a huszadik század legismertebb magyar képzőművészének társaságában, aki barátjának fogadta, vallott neki életéről, művészetéről, legbensőbb titkairól. Több száz órányi beszélgetéseikből született meg a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című kötet, melyben a fenti idézet is olvasható.
Reigl Judit (1923–2020), aki élete utolsó évtizedében romló fizikai állapota miatt visszavonult az aktív alkotástól, Gát János rábeszélésre ragadott ceruzát: 2015 és 2020 között 810 rajz készült el a Haláltánc-ciklus részeként, mely egyszerre testamentum és visszatekintés az életre. Az 1945 utáni európai képzőművészet kiemelkedő alakjának utolsó képsorozatát a művész születésének századik évfordulója alkalmából a Szépművészeti Múzeumban állították ki. Az európai absztrakt expresszionizmus fontos alakja visszatért a kezdetekhez: mielőtt maga mögött hagyta volna szülőhazáját, és Franciaországban talált volna igazi otthonra, látásmódját a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében felfedezett remekművek határozták meg. „Ha a régiekre gondoltam, minden festészeti problémám azonnal meg volt oldva. Nem a múltba kellett visszatekintenem, önmagamba tekinthettem…”
Legerősebben ifj. Hans Holbein korszakalkotó fametszeteinek (1526) hatása érhető tetten a képeken. Visszatérő motívum lett számára a koponya, amit fiatal korában is rengeteget rajzolt, így megromlott látása ellenére is képes volt újra papírra vetni: emlékezete nyomán mozdulatai már automatikussá váltak. A Haláltánc-ciklus az esendőség és mulandóság naplószerű feldolgozása, az egyes részletekben a lélek mélyén megbúvó képek köszönnek vissza. És ezt az összjátékot mutatja be a Szépművészeti Múzeum kiállítása, ahol Reigl rajzai mellett megjelenik Fra Angelico, Dürer, Leonardo, ifj. Hans Holbein, Gottfried Libalt, Delacroix egy-egy olyan képe, mely sokat jelentett Reigl Juditnak. Évszázadok találkoznak, a múlt így végső soron pedig jelenné válik.
A magyar művészek közül Gulácsy Lajos és Csontváry Kosztka Tivadar művészetéhez kötődött: közvetlenül a világháború után, mielőtt még kellemetlen szelek kezdtek volna fújni, ő is részt vett Csontváry képeinek restaurálásában. Az utolsó ciklus Életfa-rajzai között a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festmény köszön vissza, majd szép lassan lecsupaszodnak a motívumok, az életet ünneplő tömeg mozdulatai haláltánccá alakulnak, és találkoznak Gulácsy Lajos A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül című festményének furcsa-torz alakjaival.
Különösen sokat jelentett Reigl Juditnak Courbet korai, monumentális vászna, a Birkózók, melynek több változatát is megfestette, köztük azt a kiállításon is látható 1966-os Birkózók című falfestményét, amely lerombolt műterméből került a párizsi Musée Maillol gyűjteményébe. De erre reflektál a Munkás-parasztság barátság című olajkép is, melyen a két alak Reigl Judit és szerelme, Betty Anderson, akivel hatvan éven át éltek együtt, és akinek halála után mintha a festészet, az alkotás, és maga az élet is értelmét vesztette volna, minden kiüresedett.
A paradicsom létrájaként jelenik meg a kiállításon az a tizenöt fokos, meredek létra, amit Reigl marcoussis-i műtermében hat évtizeden át nap mint nap megmászott: „Nem kell mindig a legkönnyebb megoldást választani (…), amikor majd nem tudok többé felmászni, akkor lesz vége ennek az egésznek.” Művészete előbb vonalakká, majd egy aláírássá redukálódott, az üres, csupán szignózott lap – mellyel a kiállítás is zárul – saját elmúlásának szimbóluma lett. Ahogy azt Gát Jánosnak megvallotta élete végén: „Az emberek mindig vágynak arra, amire testileg képtelenek, és amit csak a művészeten keresztül közelíthetnek meg vagy érhetnek el, ha szerencséjük van. Valahol leírtam, hogy életem művészi problémája »a repülés«; nem a repülőgép, maga a repülés érdekel. Mindig is volt bennem egy belső kényszer, hogy homlokommal érintsem, mint Horatius, a csillagokat. Már nincsenek vágyaim, de Lautrémont-t idézve ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy még mindig csillapíthatatlanul szomjazom a végtelent. Kész vagyok eggyé válni az űrrel.”
Reigl Judit – Haláltánc. Kurátor: Gát János és Petrányi Zsolt. Szépművészeti Múzeum, Michelangelo-terem. Szeptember 3-áig
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/32. számában, az Időgép mellékletben jelent meg augusztus 11-én.
