Aggodalmukat fejezték a kulturális életben kiszivárgott újabb központosítási tervekkel kapcsolatban az általunk megkérdezett művészek. Az Index írt a birtokába jutott új, átfogó kultúrtörvény-tervezetről, amely szerint totális központosítás jöhet. Ez nem csupán szakmai módszertani együttműködést jelentene. A szervezeteknek innentől a szakmai tevékenység dokumentumait, éves beszámolókat, munka- és szolgáltatási terveket is el kellene küldeni jóváhagyásra annak az intézménynek, amely alá tartoznak. Az indoklás szerint a cél „a teljes kulturális ágazat egységes rendszerbe helyezése, (...) az intézmény- és tevékenységrendszer, a támogatások és irányítási területeinek összehangolt és egységes keretszabályozása”. Az Index szerint a megyei hatókörű városi színházak a Nemzeti Színház (Vidnyánszky Attila), a zenekarok a Nemzeti Filharmonikusok (Vashegyi György), az alkotóművészek a Petőfi Kulturális Ügynökség (Demeter Szilárd) alá kerülnének. A tervezetben ugyanakkor még nem olvasni a nemrég bejelentett Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központról. Arról viszont igen, hogy a megyei hatókörű városi múzeumok a Magyar Nemzeti Múzeumhoz (Demeter Szilárd) kerülnének.
– A központosításnak egy állam működtetésekor szerintem csak igen kevés területen van létjogosultsága, ezek közé nem tartozik a kultúra – fogalmaz érdeklődésünkre Szeifert Natália író. Mint mondja, ha a törvénytervezet valóban erre irányul, azt rendkívül szomorúnak és kontraproduktívnak tartja, és elég csak azt megnézni, az oktatás területén mennyire nem vált be a szisztéma. Ami viszont igazán aggasztó Szeifert Natália szerint, az az, ahogy megpróbálják a kultúrát meghatározni. – Az egységes rendszerrel mindaddig talán probléma sem lenne, ameddig nem tartoznak hozzá elvárások, irányelvek. Ez például két olyan fogalom, amelynek nincs helye egy mondatban (egy gondolatban) a kultúrával – jegyzi meg.
– A cél az lenne, hogy mindent megfojtsanak, ami nincs az ellenőrzésük alatt? – teszi fel a kérdést megkeresésünkre Czutor Zoltán. A Belmondo frontembere szerint ez egy sátáni cél lenne. Ha viszont az az elgondolás, hogy egyféle kultúramenedzsment legyen, abban van ráció, mert ezt illetően évek óta vannak panaszok, sőt, már 2010-ben is emlegették problémaként. – A mai napig így van, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal – fogalmazza meg a valódi problémát a zenész, példaként hozva, hogy adnak támogatást produkciókra, albumok létrehozására, viszont azok aztán a Petőfi-rádióban vagy a tévében soha nem hangzanak el. – Ha viszont ennek az egységesítésnek nem ez a célja, hanem hogy egy kegyelemdöféssel leszámoljanak mindenkivel, aki eddig ide-oda még csinálhatott volna, de nem a rendszert szolgálja kritikátlanul, az nyilvánvalóan rendkívül súlyos – teszi még hozzá.
Súlyos gondot jelent, hogy előbb vannak a személyek és a fölöttes csúcsintézmények megnevezve, mint a világos szabályozás és a normarendszer – fogalmaz megkeresésünkre egy komolyzenei művész, aki előzőleg több előadóművésszel, intézményvezetővel, kulturális menedzsmentben dolgozó szakemberrel konzultált a tervezetről. Mint mondja, közösen fogalmazták meg, milyen aggodalmaik vannak a kérdést illetően. A tervezett központosítás szerintük az előadóművészet minőségének rovására menne. A Kádár-korszakban működő állami filharmónia-rendszer is hasonló intézmény volt, „ahol a vidéki együttesek legyártották a központi megrendelés által előírt produkciókat.” Látható minőségjavulásra onnantól adódott esély – ezzel pedig bizonyos együttesek éltek is –, amikortól autonóm alkotóműhelyek létezhettek a vidéki társulatoknál és zenekaroknál. – Nem lehet egyszerűen átlátni az ország nagyvárosainak igényrendszerét és identitáselemeit, majd ebben meghatározni, hogy mi a feladat, mindezt egy budapesti csúcsszervezet irodájában eldöntve. Ez teljesen abszurd. Távolról sincs arról szó, hogy az intézmények tökéletesen működnének, de a gyártósorrá silányítás biztos, hogy nem járható út – foglalja össze forrásunk.
A Demeter Szilárd által legutóbb lapunknak is emlegetett feladatfókuszáltság ügyében felteszi a kérdést: ki vállalja a felelősségét annak, hogy az ország nagyvárosairól elgondolja, mi ott a tennivaló? – Annyira silány ez a gondolkodásmód, ami egyet jelent a vidék kiskorúsításával, de azzal is, hogy „a vidék homogenizálva lesz”, miközben a vidék pont annyira sokszínű, mint az ország maga. Azt a rétegzettséget egy ilyen központ képtelen ellátni, hiszen ma számos, égető feladattal képtelen megbirkózni a központi kultúrpolitika (Zeneakadémia, Operaház stb) – fogalmaz.
A megfogalmazott tervezet strukturális logikájaként tartják számon azt, hogy a közművelődésen lemodellezetteket ráhúznák a közgyűjteményekre és az előadó-művészetre. Pedig az utóbbin belül más logika mentén működik a zenei vagy a színházi élet, nem uniformizálhatóak ezek – mondja. A kulturális szervezetek feladatai eközben nagymértékben különböznek: a közgyűjteményekben a vagyoni kérdés központi szerepet foglal el, az előadóknál ez a tétel szerinte marginális kérdés. A lapunknak nyilatkozók megfogalmazták a következő kérdéseket is: a felsorolt stratégiai intézményeknek van a saját területükön a nemzetközi viszonylatban mérhető teljesítményük, validált működési és szakmai mintákkal együtt, melyet érdemes átvennie az egész országnak? Továbbá: a stratégiai intézmények rendelkeznek olyan menedzsmenttel emberszámban és felkészültségben, hogy ezeket a feladatokat ellássák?
A tervezet szerint egy vidéki intézmény akkor kapna állami pénzt, ha az új szisztéma részévé válik. Tehát a csúcsintézmény tulajdonosi jogokat gyakorol, arról viszont a tervezet nem szól, hogy a tulajdont is átvenné. Maradna ezek szerint Debrecenben vagy Szegeden az érintett színház, könyvtár és zenekar, de minden tulajdonost megillető jog átkerülne a csúcsszervezethez. Ehhez mit szólnak az önkormányzatok és a helyi képviselők? – teszik fel a kérdést. Ki lenne ezek után a valódi tulajdonos? Az önkormányzatoknak vagy magukra kellene vállalniuk a száz százalékos fenntartást, mint azt a fővárosi színházaknál látjuk, vagy belemenniük a tulajdonosi jogok átadásába.
