Életben maradni

Ment-e a Fidesz által a vidék elébb? Vörösmarty Mihály ezt is kérdezhetné, ha egy ürességtől kongó faluházban merülne gondolataiba. A válasz egyértelmű: nem ment. Ezt gondolom én is, miközben ablakomon át tekintek ki a durva murvás, kátyúk szaggatta utcánkra, mely négy, nyolc és tizenkét éve ugyanúgy néz ki. Ezt érzem akkor is, amikor a főutcán barangolok, a bezárt, düledező, elhanyagolt portálú hajdanvolt üzletek között, például egy könyvesboltot keresve, ami, ugye, már nincs jó 8–10 éve településünkön… Járásközpontról, tizenezres kisvárosról van szó, nem egy zsákfaluról.

A község, a falu meghalt, épp most űzi ki a hatalom onnan a postákat, a kisváros haldoklik. A korszak mementói a tavaszi mocsárból ékkövekként kiemelkedő felújított templomok, melyek papjai, tiszteletesei sem Isten szolgái már, a NER propagandagépezetének tagjaivá degradálódtak ők is, kampányidőszakban mozgósítható erők, a jussuk önkormányzati ingatlanok és állami dotáció formájában érkezik. A polgármesterek az állampárt helytartóivá váltak, a közjó helyett hagymázas ideológiákért harcolnak, nem irányítanak, nem vezetnek, csak utasításokat hajtanak végre, ha kell, pultoznak a piacon Soros meg Brüsszel ellen, miközben rohad a település, a gaz megeszi a közteret, temetőt. És agitátorok éppúgy, akik lapítanak a 40 százalékos élelmiszer-inflációról, de hasra esve boronálják össze a díszszemlét a Nógrádi-féle rettegtető kampánymeetingre. Már most összeugrik a gyomrom, ha arra gondolok, jövő ilyentájt újra eljönnek közénk, illetve inkább LEjönnek közénk kiadni az ukázt a művelődésháznyi eltévedt báránynak…