Üllő és kalapács között

Gyurcsány Ferenc tevékenységét, ha esszenciálisan kellene összefoglalnom, azt mondhatnám, hogy az igazságot nem sikerült neki megvalósítani (talán nem is akarta sohasem), ezért csak egy maradt: bosszú az igazságon. Azt hiszem, legfőképp ebben rokonlélek Orbán Viktorral. A kultúrharcos mázréteg, miszerint Orbán és Gyurcsány a magyar belpolitika két pólusa, egymással való szembenállásuk antagonisztikus minőséget ölt, nem pusztán naiv, bornírt és hanyag diagnózis, ennél több és súlyosabb: destruktív. Destruktív, de persze nem az orbáni és gyurcsányi fénytörésben, hiszen ott éppen hogy stabilizáló és a hatalmat – mind kormányzati, mind az ellenzéket vezető pozícióból – konzerválni képes realitás. Azonban destruktív mindenki más számára, aki elveti az autoriter közösségszervezést kicsiben is és nagyban, a húsos fazékon innen és túlról is egyaránt.

Destruktív annak, kinek szellemi egzisztenciája szuverén, aki a polgári társadalom és demokratikus nyilvánosság nyugati modelljében érdekelt. Destruktív annak, aki az egzisztenciáját nem a populista és érzelmileg manipulatív plakátkampányok és üresen koppanó frázisok golgotai keresztjére szeretné felfeszíteni. Destruktív annak, aki ténylegesen rendszerváltozást szeretne, aki a tehetséges és okos, ügyes, ravasz, a magyar politikát világtényezővé emelő politikai opportunizmust normalitásra szeretné cserélni.