A reggeli készülődés közben szétnézett a Facebookon, köszöntötte a szülinaposokat, kicsit bóklászott a neten a friss hírek között. Lehet, még nem volt elég éber, lehet, nem is érdekelték már jó ideje a friss hírek, de mintha azt olvasta volna az egyik portálon, hogy a miniszterelnök ellenzi az iskolabezárásokat. Nem mélyedt el a cikkben, nem tudta, melyik párt milyen álláspontot képvisel. Sem ebben az ügyben, sem másban. Nem nézett tévét. Könyveket olvasott. Néha Facebook-posztokat és kommenteket. A hírek közül is többnyire csak azoknak a címét, amit valamelyik ismerőse osztott meg.
Pontosan tizenkilenc perccel a busz indulása előtt zárta be az ajtót, az első cigire öt perc múlva gyújtott rá, a másodikra tizenegy perc múlva. Az élete könnyen kottázható volt. Még a cigarettáit is olyan ritmusban szívta, hogy azok éppen akkor alakuljanak elnyomandó csikké, amikor egy szemetes mellé ér. Egy éve már, hogy sosem hibázta el.
Négy perccel a busz érkezése előtt ért a megállóba. Néha ez három perc volt, de többnyire négy. Egy üres sörösdoboz gurult a járdán. Mintha határozott cél felé vezetné a szél, rákanyarította a zebrára, bár pirosat mutatott a lámpa. De aztán a zebra közepén megtorpant, mintha akkor jött volna rá, hogy tilosban jár. A buszra várakozók mind azt figyelték, mikor lapítja ki egy autó. De a doboz megúszta. Zöldre váltott a gyalogosok lámpája, egy fiatal lány indult meg leghamarabb, néhány lépéssel a doboz mellé ért, lehajolt, fölvette a földről, átvitte a túlsó oldalra, és belepottyantotta egy szemetesbe. Olyan különös volt ez a látvány, mint amikor január elsején hajnali három és négy óra között a fényárban úszó négysávos úton két alak egy böhöm rökamiét cipelt valahonnan valahová. Leginkább, mintha sehonnan sehová. Pontosabban: a nagy büdös semmiből a nagy büdös semmibe.
Aztán megjött a busz, kivitte a kusza belvárosból a rendezett kertvárosi irodába. Lassan telt a nap, a hét utolsó munkanapja. Ebédidőben kiszaladt a közeli patikába, hogy kiváltsa a gyógyszereit, de döbbenten látta, hogy a szemerkélő esőben a patika előtt kígyózik a sor, s az emberek két-három méter távolságra állnak egymástól. Látva a sor hosszát, úgy döntött, a műszak vége felé újra megpróbálja. Délután történt egy csöndes incidens az irodájában. A várakozó kuncsaftok közül egy idősebb hölgy a köztük lévő távolsághoz képest aránytalanul hangosan megszólított egy fiatalabbat.
– Hogy van édesanyád? Rég láttam.
– Az édesanyám három éve meghalt, azért nem látta – szűrte sziszegve a fogai közt a szavakat a fiatal nő.
A szemerkélő esőben a patika felé moccanók csosszanásait is hallani lehetett a hirtelen beállt csendben. Megnyúlt az idő. Ezen a különös napon egyre több hiba csúszott a véges lét végtelennek tetsző rutintörténéseibe.
– És miben halt meg? – kérdezte a nagyothallók harsányságával az idős nő.
– Nem akarok róla beszélni, ha maga három évig észre sem vette, hogy már nem él, nem mindegy magának, miben halt meg?
Lassan esteledett, mikor bezárta az irodát. Átszaladt a gyógyszertárba, kiváltotta a gyógyszereit. Kicsit megrémítette, hogy maszkban és gumikesztyűben szolgálták ki.
Pedig akkor még nem tudta, hogy aznap éjjel olyan bejelentéseket tesz a miniszterelnök, hogy előbb csak kényszerszabadságolják, aztán elbocsátják.
Szélfútta sörös doboz, újév hajnalán négysávos úton ráncigált böhöm rökamié, későn sem igazán hiányzó halottak. Rutin és rögtönzés. Ezek jártak a fejében, míg a rutinbusz az utolsó rutinnapja után a rutinotthona felé zötyögött vele, ahol már ugrásra készen várták az újratanulandó megtanulhatatlan rutinok.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 27. számban? Itt megnézheti!
