Visszatérés a Paradicsomba

Kétszáz tő Furmint. Ha pontosabb akarok lenni, százhatvanvalamennyi: néhány csenevész (ahogy errefelé mondják: hitvány) oltvány nem indult meg tavasszal. Na meg a vadháló kifeszítése előtt terülj, terülj asztalkám volt ez nyúlnak, őznek egyaránt. Nem sok, elismerem, de lesz ez még több, már készülődnek a hólyagos növendékek a becsehelyi Liviczki mesternél. És különben is, „ehun” nem hektárban, legfeljebb sorban, de még inkább tőkeszámban beszélnek, beszélünk a szőlőről. Ahogy az öreg Bussay tanította (s az öreg természetesen a tekintély mindenkori epitheton ornansa).

Kitalálhatták: Zalában járunk – azt már kevésbé: Egeraracsán. A félretájoló Egrihegyalja lábánál kanyarog a poros út, kétszáz méter után el is nyeli a nyurga akácos. Egy éve sincs, hogy ennél is hamarább. Mikor először néztük meg a szebb napokat látott épületet, alig látszott ki az embermagas gazból. Műgonddal mentettük ki az enyészetből, mint régészek a porladó leletet. Ha már a Gondviselés ingyen adta kezünkre (egy finn–magyar szerelmi dráma eredményeként, de ez nem is cikket, regényt érdemelne!), legalább néhai gazdáival szemben köt minket a történelmi szövetség. ’45-ig a Dechy családé volt az egész hegyoldal, komoly uradalommal.