A politikában a siker és a sikertelenség egyaránt öngerjesztő tényező. Három egymást követő választási győzelem után Orbán Viktor nem indokolatlanul tekint előre 2030-ig, míg az ellenzék megítélésére szintén nem véletlenül nyomja rá bélyegét az ismételt vereség. Ráadásul az újabb kormánypárti kétharmad azt is lehetetlenné tette az ellenzéki pártok számára, hogy a nekik kedvező részeredményeket sikerként kommunikálják. Pedig az ellenzéki politizálás jövőbeli eredményessége szempontjából egyáltalán nem mindegy, képes-e a közvélemény elválasztani egymástól a kisebb és nagyobb kudarcokat, és a maguk helyén kezelni a részsikereket.
Ha valami egyértelmű a 2018-as választás alapján, az a hazai baloldal totális kudarca. Ne feledjük, a régi baloldal pártjai immár harmadik alkalommal szenvedtek vereséget: 2010-ben az MSZP, 2014-ben a baloldali összefogás, most pedig a szocialisták és velük együttműködő – a rend kedvéért: a belőlük kivált, illetve a korábban a helyükre pályázó – pártok. Áprilisban mintegy negyedmillióval kevesebben szavaztak listán az MSZP–Párbeszédre és a DK-ra, mint 2014-ben a baloldali összefogásra. Ennek az oldalnak az egyetlen részsikere a tizenhárom elnyert egyéni mandátum. Ez viszont nem az MSZP vagy a DK teljesítményének tudható be, hanem annak, hogy elsősorban Budapesten más pártok támogatói átszavaztak a helyben esélyesebbnek tartott baloldali jelöltekre.
Kétharmados parlament, kettészakadt társadalom
Annyi biztatót tudok mondani az új ciklus kezdetén, hogy a történelem április 8-án nem ért véget Magyarországon.
Ezzel szemben a Jobbik és az LMP 2010-ben jelentős sikert könyvelhetett el, amikor is új, nem rendszerváltó pártokként bejutottak az országgyűlésbe. 2014 egyértelmű előrelépést hozott az akkor még radikális Jobbik számára, de a frissen kettészakadt, a politikai túléléséért küzdő LMP esetében is kisebbfajta győzelemmel ért fel, hogy sikerült bent maradnia a parlamentben. Ha innen nézzük, 2018 az első valódi kudarc a két párt történetében. Ráadásul más természetű, mint a baloldalé, hiszen az LMP és a Jobbik is növelni tudta szavazói számát. Ha a parlamenten kívül maradt Momentumot is ide számítjuk, az új pártokra közel 1,7 millió listás szavazat érkezett, szemben a régi baloldalra leadott egymillió szavazattal. S ne feledjük, „a XXI. század pártjai” a nyugaton voksoló magyarok körében fölényes győzelmet arattak nemcsak a Fidesz, de a baloldal fölött is.
Mindez jelentősen árnyalja a régi és az új pártok, avagy a baloldali és a baloldalon kívüli ellenzék viszonyáról kialakult képet. Míg a sajtó és a véleményvezérek jó része minden eddiginél szorosabb együttműködést várna el az ellenzéki pártoktól, egyáltalán nem magától értetődő, mit is tenne hozzá a baloldal egy esetleges ellenzéki összefogáshoz. Egymillió szavazót – hangzik a válasz, amely viszont korántsem annyira meggyőző, mint elsőre tűnik. A régi baloldal szavazótábora ugyanis választásról választásra fogyatkozik, és egyelőre nem látszik semmiféle politikai innováció, amely ezt a tendenciát megállíthatná. Vagyis a baloldal leginkább a saját ciklusokon átívelő, masszív sikertelenségével tudna hozzájárulni az együttműködéshez, aminek akkor is óvatosságra kell intenie a többi pártot, ha a választási rendszer nyilvánvalóan bünteti az ellenzék megosztottságát.
Egy lépés hátra - kettő előre
A választás óta nagyot nőtt a szememben Vona Gábor. Visszavonulásával Schiffer András mellé lépett, és megmentette a lelkét.
A másik szempont, amit érdemes figyelembe venni, hogy áprilisban a választók közel 70 százaléka deklaráltan jobboldali pártokra – a Fideszre és a Jobbikra – adta a voksát. De még az LMP támogatói között is szép számmal akadtak olyanok, akik korábban a Fidesz táborát erősítették, most viszont az LMP–Új Kezdet párosára szavaztak. A magyar társadalom értékvilágának ilyen arányú jobbra tolódását látva aligha hihető, hogy a kormányt belátható időn belül balról lehetne leváltani. Nagyobb eséllyel válhat a Fidesz kihívójává egy centrális helyzetű párt vagy pártszövetség, amely egyszerre képes jobb- és balközép voksokat begyűjteni, és egyúttal szavazókat elvonzani a kormánypárttól.
Erre a szerepre leginkább egy újpárti együttműködés lehet alkalmas, míg ha ennek része volna a régi baloldal is – különösen a Gyurcsány Ferenc vezette DK –, az megint csak a leginkább kormányellenes szavazók körébe zárná be az ellenzéket, ami ma édeskevés a kormányváltáshoz. Az ellenzéki siker bármiféle reménye tehát leginkább az új pártok együttműködésétől várható. Ehhez azonban több feltételnek is teljesülnie kell. A Jobbiknak meg kell őriznie a néppárti irányvonalat, és képesnek kell lennie arra, hogy kezelje saját radikális belső ellenzékét. Az LMP-nek úrrá kell lennie a vezetési válságon, és nem a baloldali házi verseny megnyerésében kell gondolkodnia – az a hajó már úgyis elment, amikor a baloldali-liberális értelmiség őket tette felelőssé az újabb kétharmadért –, hanem abban, hogy az Új Kezdettel együttműködve középpárti helyzetét erősítse. A Momentumnak pedig egyszerre kell bizonyítania, hogy a parlamenten kívül is van élet, valamint meggyőznie a rá szavazó fiatalabb korosztályt, hogy nem általában a parlamenti pártok az akadályai a változásnak, hanem a régi pártok – beleértve ebbe a Fideszt és a baloldalt is.
Ellenzékváltást most
Aki nem a centrumból próbálja megnyerni az országot, az hazardírozik, gazdasági válságra vár, és nem lebontani, hanem átvenni kívánja Orbán Viktor rendszerét.
Mindemellett az újpárti együttműködésnek azon a téren kell erősítenie, ahol a baloldal ma még sikeresebb nála: egyéni választókerületi győzelmek elérésében. Ehhez olyan jelöltek kellenek, akik még ha pártszínekben indulnak is, nem tipikus pártjelöltek, hanem elfogadható kompromisszumot jelentenek a kormánykritikus választók – még a baloldali választók számára is. Az ugyanis továbbra is evidencia, hogy a jelenlegi választási rendszerben csak akkor lehet legyőzni a Fideszt, ha a választókerületek többségében egyetlen jelölt áll szemben a kormánypárti indulóval. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nem kell feltétlenül összefogni a baloldallal. Ehelyett egyszerre kell versengőnek és együttműködőnek lenni: helyenként engedni kell, máshol pedig olyan helyzetet teremteni, hogy a baloldalnak ne legyen érdeke ráindítani valakit az új pártok jelöltjére.
Az Orbán-rendszer hossza
Az orbáni világkép legnagyobb előnye az, hogy legalább létezik – ellentétben az ellenzékével. Ugyanakkor vannak gyenge pontjai.
Mindez természetesen nem csekély politikai kihívás. Ezzel szemben viszont csak a hazai baloldal teljes megújulása állítható alternatívaként. Ha az ellenzék főbb szereplői erre várnak, akkor Orbán Viktor bátran tervezhet 2030-ig: a Fidesz sikerszériája nem fog megszakadni.
A szerző publicista Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 3. számában jelent meg, 2018. június 1-jén. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül! Megvitatná az olvasottakat? Várjuk Facebook-oldalunkon.
