Válasz Schiffer Andrásnak: a „hajléktalansághoz való jog” és egyéb félreértések

Csiszár Elõd orvos egy beteggel beszélget a Magyar Máltai Szeretetszolgálat dél-alföldi régiójában mûködõ Hajléktalan Egészségügyi Centrum orvosi rendelõjében Szegeden 2018. július 17-én, a centrum ünnepélyes átadása napján (MTI Fotó: Rosta Tibor)

Kedves András, a Túszul ejtett ellenzék című legutóbbi írásodban megismétled azt a jól ismert álláspontodat, hogy a sorozatos ellenzéki kudarcok oka, hogy az ellenzéki pártok többnyire nem gondolnak semmit a világról, ezt pedig nem pótolja, az „összefogásos idiotizmus”.

Túszul ejtett ellenzék

Az öt júliusi időközi választás az összefogásos idiotizmus totális csődjét hozta. Ám két fontos tanulságuk lehetne.

Hirdetés

Ezzel nehéz volna vitatkozni, noha ettől még az ellenzéki pártok közötti koordinációs problémára is megoldást kell találni (amint azt máshol te magad is elmondtad), azt pedig erősen kétlem, hogy az ellenzéki gondolattalanságért valóban „néhány tízezer liberális” túszejtő volna a felelős.

Legalább azzal viszont feltétlenül vitába kell szállnom, hogy ugyanebben a cikkedben az elnyomott kisebbségi társadalmi csoportok melletti kiállást és ezen belül a közterületi hajléktalanság hatósági üldözése elleni tiltakozást lesajnálóan „liberális toposz”-nak nevezed, majd – mintha a kettő ugyanaz volna – a globális nyomor fenntartásáért viselt felelősség elfedésére szolgáló neoliberális „jóemberkedés”-nek címkézed.

Meglepő fordulat ez, hiszen országgyűlési képviselőként következetesen ellene szavaztál a közterületi hajléktalanság hatósági üldözésének – sőt: a közterületi hajléktalanság első törvényi tiltásáról szóló parlamenti vita legemlékezetesebb pillanata éppen az volt, amikor helyre tetted a kormánypárti képviselőket. Nehéz volna elképzelni ráadásul, hogy – miközben rendre kiemelkedően magas színvonalon képviseled a liberális politikaelmélet számos alapgondolatát és az azokhoz szorosan kapcsolódó alkotmányjogi érvrendszert – immáron ne értenél egyet az Alkotmánybíróság vonatkozó döntésével, amely szerint a fedél nélkül élő emberek büntetésének nincsen legitim alkotmányos indoka.

Van itt néhány súlyosbító körülmény is, mármint azon kívül, hogy éppen akkor írtad ezt, amikor a parlament fideszes többsége megszavazta: a közterületi hajléktalanság immár az ország egész területén büntethető – tehát nem csupán ott (mint eddig), ahol azt „a közrend, a közbiztonság, a közegészség vagy a kulturális értékek védelme” – úgymond – indokolja.

Cserét ajánlanak a politikusoknak a hajléktalanok

A szakember szerint nem lehet egyik napról a másikra szállóba parancsolni őket.

Írásodban ugyanis a „hajléktalansághoz való jog” védelmének, vagyis az utcán éléshez való jog védelmének tekinted a hajléktalanság kriminalizációjának ellenzését, amit ráadásul szembeállítasz a „melósok”, a közmunkások és a „megélhetési gondokkal küszködő pedagógusok” melletti kiállással. Ezzel egyrészt mintha éppen azt tennéd, amit kritizálni igyekszel (szembeállítod a szegények és a legszegényebbek érdekeit), másrészt azt a látszatot kelted, mintha a hajléktalan emberek között ne lennének melósok és közmunkások, netán megélhetési gondokkal küszködő pedagógusok. Ráadásul mindezt Győri Péter szociálpolitikus (és józsefvárosi polgármesterjelölt) személyén keresztül teszed – azzal a megjegyzéssel, hogy „lakáspolitikai ténykedését” viszont nem tudod megítélni.

Elég nagy baj ez, András. A rendszerváltás óta ugyanis nem sok előremutató dolog történt lakásügyben, annak a kevésnek egy jelentős része viszont Győri Péter „ténykedését” dicséri. Ha ismernéd a munkásságát, akkor tudnád, hogy nem csupán a „SZETA-s múltja” tiszteletre méltó, hanem a köztulajdonú lakásállomány végletes és igazságtalan privatizációja elleni küzdelme, a szélsőségesen piacpárti lakástörvénnyel szemben elkészített alternatív koncepciója, valamint azoknak a támogatási rendszereknek a létrehozásában játszott ügydöntő szerepe, amelyek alacsony jövedelmű budapesti háztartások tízezreinek, országosan pedig százezreknek – köztük melósok és megélhetési gondokkal küszködő pedagógusok sokaságának – segítettek a lakásfenntartási kiadásaik fedezésében és az eladósodásuk megelőzésében.

„Soros emberétől” tart a Fidesz Józsefvárosban

A társasházak átgondoltabb támogatásával és az utcai hajléktalanság megszüntetésével kampányolt Győri Péter.

Ebből persze nem következik, hogy Győri alkalmas jelölt volt a józsefvárosi időközi polgármester-választáson. Ezt azonban nem lehet az állampárti propaganda Győri-ábrázolása alapján eldönteni (mint a cikkedben teszed), azt pedig ettől függetlenül is nehéz hová tenni, hogy éppen vele és általa illusztrálod a neoliberális „jóemberkedés” mibenlétét.

Talán még ennél is kevésbé igazolható azonban, hogy a szegénység kriminalizációja elleni küzdelmet (amelyben Győri Péter egyébként nem vett részt) a neoliberalizmushoz – viszont nem a sok szempontból neoliberális Orbán-rezsimhez, hanem annak neoliberális ellenzékéhez – kötöd. A neoliberalizmus fontos jellemzője – a jóléti állam elleni támadás részeként és következményeként – ugyanis éppen a szegénység büntető jellegű megközelítése és a szegénység kriminalizálása (erről lásd Loïc Wacquant írásait például az Eszméletben vagy a Fordulatban).

Azoknak viszont, akik Magyarországon felléptek, felléptünk a hajléktalanság kriminalizációja ellen, nem sok közünk van a neoliberalizmushoz. Sajnálatos módon nélkülöznünk kellett Bokros Lajos vagy Seres László társaságát, amikor Kocsis Máté irodájában ülősztrájkoltunk emiatt

(amit Győri Péter egyébként nyilvánosan helytelenített). Az általad gyakran – és nem megalapozatlanul – neoliberálisnak nevezett MSZP politikusai közül pedig volt, aki már polgármesterként „hajléktalanmentes övezetek” bevezetésével kampányolt, a XIII. kerületi MSZP pedig számos kormánypárti kerületnél szigorúbb büntető rendelkezést hozott a közterületi hajléktalansággal kapcsolatban.

Voltak persze liberális jogvédő szervezetek is, amelyek felszólaltak a hajléktalanság kriminalizációja ellen (helyesen tették), de felszólalni éppenséggel az LMP és a Szent Egyed katolikus közösség is felszólalt, ahogyan az ELTE – neoliberálisnak éppen nem mondható – szociálpolitika tanszéke is. Legkövetkezetesebben és leghangosabban pedig A Város Mindenkié csoport képviselte ezt az álláspontot, az a szervezet, amely a lakhatáshoz való jogért küzd, nem pedig annak elismeréséért, hogy – mint írtad – mindenkinek joga van az utcán aludni. Azt a józan belátást igyekeztük képviselni tehát, hogy egy tisztességes állam nem üldözi az utcán élést, hanem szükségtelenné teszi. Te sem gondolhatod komolyan, hogy ez a – jóléti állami beavatkozásért kiáltó – álláspont a neoliberalizmus szekerét tolná, vagy hogy egyenértékű lenne annak képviseletével, hogy éljenek csak továbbra is emberek az utcán.

Csali

Melyik a nagyobb szégyen: eltakarítani a hajléktalanokat a közterületről vagy ott hagyni őket? Döntse el az olvasó. Segíteni egyik sem segít rajtuk.

Ez a legutóbbi félreértés azért is szomorú, mert egybecseng azoknak a kormánypárti politikusoknak az önelégült nyilatkozataival, akik az alaptörvény bármely alkotmányhoz méltatlan módosítgatásával és büntetőpolitikai intézkedésekkel igyekeznek elfedni, hogy a hajléktalanság csökkentése és újratermelődése ellen viszont semmit nem tesznek – és eközben amellett érvelnek, hogy aki erre rámutat, az a „hajléktalansághoz való jogot” védi, és velük szemben éppen ők védik a hajléktalan emberek méltóságát.

Szomorú az is, hogy mindezt éppen veled vitatkozva kellett megírnom, hiszen abban viszont egyetértek veled, hogy a „kisebbségek védelmére” szorítkozó politika akaratlanul is az osztályegyenlőtlenségek – vagy általában az elosztási konfliktusok – elhallgatásának és elhallgattatásának eszközévé válhat.

Ebből azonban nem az elnyomott kisebbségi csoportok – a hajléktalan embereken kívül például az általad említett szexuális kisebbségek és a menekültek – magára hagyása következik. Az elnyomottak és az elesettek védelme akkor is kötelesség, ha a feladat több ennél: a politikai többség megnyerése az egyenlőség és a társadalmi igazságosság ügyének.

Hirdetés

Azért is tettem szóvá a fentieket, mert úgy gondolom, hogy éppen ezt nem szolgálja, ha olyan helyen is ellenséget – ezúttal „liberális toposzokat” és neoliberális „jóemberkedést” – látunk, ahol inkább szövetségeseket kellene keresnünk. Sokkal rosszabb a helyzet annál, mint hogy megengedhetnénk magunknak ezt a luxust.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 11. számában jelent meg, 2018. július 27-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 11. számban? Itt megnézheti

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.