Tér és történelem

II. Rákóczi Ferenc szobra a Kossuth téren 1937-ben (fotó: Fortepan/Kelecsényi Kristóf)

A tüntetések útvonalát követve a Kossuth tér felé tartó gondolataim a Hősök teréről indulnak. Ez mégsem valami nosztalgiajárat az agyamban: az itt nemrég Trianon ürügyén bemutatott zenés élőképsorozat arra figyelmeztetett (távol a rockoperától, valahol a népszínmű és a lovaspóló között, egy iskolai megemlékezés színvonalán), hogy az első világháború vége utáni összeomlás centenáriuma nem sok jóval kecsegtet. A nemzeti emlékezet idült zavarait pedig Budapesten éppen a Parlament előtti tér szemlélteti a leglátványosabban. A történelmi katasztrófa táncos-zenés színrevitele legalább feledhető. A kőbe vésett és bronzba öntött emlékezetpolitika ellenben maradandó, mint maga a rossz ízlés. Irány tehát a tér, amelyet civilben újabban lehetőleg elkerülök, majd kiderül, hogy miért.

Hirdetés

A Parlament épületét, mint tudjuk, történelmünk nagyjai őrzik, délről lóháton, északon a gyalogság. A két lovasszoborral nincs is sok bajom, például szépek a pacik. És elégedetten nyugtázom, hogy Rákóczi Ferencet, múltunk talán legrokonszenvesebb alakját még egyetlen rendszer sem akarta elmozdítani a helyéről – ez is valami. Maga a nagyságos fejedelem mondjuk nem örülne, ha látná, esetleg gúnynak venné, hogy a hálás utókor éppen egy ágaskodó paripa hátán örökítette meg. A bölcs államférfi és széles látókörű gondolkodó bukását ugyanis köztudomásúlag egy lovasbaleset pecsételte meg: a sorsdöntő trencséni ütközetben lebukott a lováról, mire a kuruc had szétfutott.

Még szerencsétlenebb ötlet volt a szobrász részéről annak idején Andrássy Gyulát lóra ültetni. Abban a korban már nem volt szokás diplomatákat, civil politikusokat lóháton ábrázolni. Nagyobb baj ennél, hogy ő nem tartozik történelmünk nagyjai közé. Azon kívül, hogy a kiegyezés után Deák és társai rábeszélésére elvállalta a miniszterelnökséget, túl sok emlékezetes cselekedet nem fűződik a nevéhez. Ha csak az nem, hogy később közös külügyminiszterként összebékítette a Habsburgokat a poroszokkal, s így megalapozta a tengelyhatalmak két világháborún át kitartó szövetségét. Aminek így, Trianon centenáriuma felé közeledve, nem tudom, kell-e olyan nagyon örülnünk. De az orbáni restauráció nem is Erzsébet királyné állítólagos lovagját akarta mindenáron kiállítani az ország háza elé. Andrássy grófnak csak azért kellett ismét bronzba-nyeregbe szállnia, hogy a Kossuth téren minden úgy legyen, ahogyan egykor volt. Hogy egy fél évszázadot meg nem történtté tegyünk. Az ilyesmi azonban nem szokott sikerülni.

„Megölték, elkaparták, most a szobrát helyezik át”

A Nagy Imre-szobor áthelyezése nem sokban különbözik attól, mintha letakarnák vagy teljesen eltüntetnék – véli Mélyi József művészettörténész.

De az új példakép nem is ő, hanem a vasakaratú, harcias, saját párthíveit is megosztó Tisza István, aki Károlyi Mihályt váltotta a tér északnyugati sarkán, amit eredetileg is az ő szobra díszített. Jobbján a föld népét képviselő mellékalakok csoportozata bizonyára a nyomorban tengődő agrárproletariátus mozgalmára utal, amit a miniszterelnök annak idején kíméletlenül vérbe fojtott. Balján magyar baka, a milliós emberveszteség jelképeként, melyet Tisza elszánt és következetes háborús politikájának (is) „köszönhetett” az ország. Mögötte egy munkás és egy nőalak talán azokra a társadalmi csoportokra emlékeztet, amelyektől következetesen megtagadta a választójogot.

Tisza vagy Károlyi – helyben vagyunk. Melyikük érdemel szobrot a parlament előtti téren? Ha a téma legjobb szakértőjére, Romsics Ignácra hallgatunk – vagy a saját lelkiismeretünkre – bátran állíthatjuk: egyikük sem. Történelmi érdemeik és vétkeik értékelésére, Tisza imperialista, Károlyi pacifista rögeszméinek bemutatására ez a kis szösszenet aligha alkalmas. Érjük be annyival, hogy a két nemes jellem a legjobb szándékkal, ámde egyaránt sikertelenül próbálta elhárítani a történelmi Magyarországra leselkedő végzetet, és az ország kilátástalan helyzetén végeredményben többet rontott igyekezetük, mint lendített. Tisza érdemei számosabbak, képességei összehasonlíthatatlanul különbek voltak, azonban a felelőssége is vitathatatlanul súlyosabb: két évtizeden keresztül ő volt Magyarország – vagy talán a monarchia – leginkább meghatározó politikusa. Károlyinak mindössze négy hónap állt a rendelkezésére, a hatalom eszközei közül pedig a töltőtollán kívül szinte semmi sem. Bűnbakképzésre, történelemhamisításra koronként hol az egyik, hol a másik gróf alakja bizonyul alkalmasabbnak. A húszas években, amikor felállították, Zala Tamás Tisza-szobra a jogfolytonosság és a dac jelképe volt, mindenki számára érthető és talán értelmes üzenetet közvetített. Tisza mostani kultusza, merem állítani, a történelemtanítás csődjéről tanúskodik. Aki a magyar történelemmel egy kicsit ismerős, azzal ugyanis nem lehet lenyeletni

De a rejtély és a cikk tanulsága még csak most következik. A tarra vágott és újrakövezett téren a látogató tekintete először a névadó szobrára esik. Tartalom és forma ritka egységét már a háború előtti közönség megcsodálhatta: a művész ritka esetlen megoldást talált a zavaros mondanivaló megjelenítésére. De akkoriban legalább a közönség érettségizett része sejthette, mi a dörgés. Manapság vajon hányan ismerik fel a leszegett fővel, búskomoran maguk elé meredő alakokban az első felelős magyar minisztérium tagjait? Ha felismerik, értik-e, mit keresnek a földön: régi dicsőségünket vagy az elgurult antidepresszánst? Ha minisztérium, miért nem Batthyány miniszterelnök áll a középen? Ha Kossuth-szobor, miért pont miniszter társai veszik körül, köztük politikai ellenfelei? Ha mi büszkék vagyunk tetteikre, ők miért vannak ennyire elszontyolodva? Ha gyászosnak találjuk működésüket, miért ők állnak Magyarország főterén? A szánalmasan eklektikus, hazug történelemszemlélet, melynek kínos gyümölcsében gyönyörködünk, régen a múlté – remélem. De akkor mit keres itt ez a rémes szobor?

Álljunk meg végül a tér közepén, ahol az országzászló körül képtelenül szűkre szabott helyen szédült tyúkként két szerencsétlen díszőr kering, és okuljunk. A helyzet az, hogy a magyarság utolsó két évszázadának viharos történelméről nemhogy egységes, de semmiféle elfogadható (ábrázolható, tanítható) közös vízióval nem rendelkezünk. A történészek józan ítéletét vérmes politikusok, lakájértelmiségiek újra és újra felülírják, összezagyválják. Ez az, ami bennünket, magyarokat egymással szemben bizalmatlanná, kifelé védtelenné és egyre gyakrabban: nevetségessé tesz. Ameddig nem támad jobb ötletünk, mint a forradalmi munkás-paraszt vakítás kádári hagyományát csereberélni a nemzeti önsajnálat és revansvágy horthysta kultuszával, addig ez így is marad.

Javaslat: államférfiakban szegény, költőkben gazdag kis ország vagyunk. Mi lenne, ha a Kossuth teret József Attila szobra mellett Arany, Ady, Berzsenyi, Radnóti, Pilinszky János szobra díszítené.

Lányi András Kezek a város felett című sorozatának további cikkeit itt olvashatja

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 9. számában jelent meg, 2018. július 13-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.