Kétszer kettő

Kávéház 1915-ben (Fotó: Fortepan/Kurutz Márton)

Franciaország bűnökön vett szegénységet! Nem erényeit áldozta fel érdekei oltárán, hanem érdekeit adta fel, hogy áruba bocsáthassa erényeit. – Nem először idézem a francia forradalomról töprengő Edmund Burke szavait, de nem is véletlen, hogy hazai állapotainkról újra és újra ez jut az eszembe.

Hirdetés

Itt van például ez a gyönyörű város. Amióta elnyerte mai arculatát, több mint száz esztendeje vonzza magához a bel- és külföldi látogatókat. Vonzerejének nem utolsó részét jelentette messze földön híres kávéházi, konyha- és kocsmakultúrája. Budapest kávéházaiban élt, alkotott és virágzott – nemegyszer hitelbe – a magyar irodalom is. Amikor polgári nyilvánosságról beszélünk (sajnos csak múlt időben), jól tesszük, ha mindenekelőtt a kávéházak törzsközönségére gondolunk, asztaltársaságokra, melyek formálni tudták a közvéleményt, azokon az újságokon keresztül, amelyeket a kávéházakban bárki elolvashatott, Kemény Zsigmond Pesti Naplójától Pethő Sándor Magyar Nemzetéig. Ugyanazokban a kávéházakban, ahol a szerzők gyakran találtak cikkeikhez eszmét, eszméikhez híveket és vitapartnereket. De az élőbeszéd, a pletyka és a suttogó propaganda még az újságoknál is fontosabb hordozója volt a hírek és nézetek terjedésének. Karinthy híres példáját sokan ismerik: a budai Hadik kávéházban elsütött poénját, mire átjutott Pestre, a New Yorkban már röhögve mesélték.

Tér és történelem

A helyzet az, hogy a magyarság utolsó két évszázadának viharos történelméről nemhogy egységes, de semmiféle elfogadható közös vízióval nem rendelkezünk.

A budapesti kávéházak és vendéglők legendás világát alaposan kikezdte a háború és az államszocializmus negyven esztendeje; ami megmaradt belőle, rettenetesen lepukkant állapotban élte túl ezt a korszakot. De az élet, mint Ady Endre írja, szent okokból élni akar, ehhez pedig randevúzni, írni, vitatkozni, berúgni, egy csésze fekete mellett erőt gyűjteni akkoriban is kellett valahol, és ez az igény megteremtette a kis pesti eszpresszók különös hangulatú, jellegzetes világát, afféle második nyilvánosság gyanánt. De az iparrá züllött vendéglátás réseiben is kitelelt, túlélt a dicső kulináris múlt maradványaiból egy kevés.

Mindebből mára semmi sem maradt. Az ezredforduló óta Budapest szinte teljes mértékben elveszítette gasztronómiai egyéniségét: összetéveszthetetlen arculatát és helyi ízeit. Ami vonzóvá és emlékezetessé tesz egy várost. Ha ejtőernyővel ledobnának a belvárosba, és ott pusztán a vendéglátóhelyek alapján kellene rájönnöm, hol vagyok, nem tudnám kitalálni. Amerikai kávéházak és gyorsetető-hálózatok, olasz pizzériák és trattoriák, török gíroszárusok, kínai vendéglők, japán wokbárok borították el a város utcáit, tereit, de különösen a főútvonalakat és az idegenforgalom által kedvelt helyeket. Ez az egyik – ha nem is a legelső – oka annak, hogy a világörökséggé lett panoráma és a kiemelkedően gazdag építészeti örökség dacára Budapestet főleg az igénytelen tömegturizmus áldozatai látogatják. Igenis áldozatokról beszélek, olyan emberekről, akik bizalmatlanságból vagy tudatlanságból idegenben is ugyanazt keresik, ami hazulról ismerős, mert lélekben nem tudnak vagy nem akarnak kimozdulni saját megszokott világukból, tehát feleslegesen költik utazásra kevéske pénzüket. Ezeket megnyugtatja a világ egyformasága, és akárhol vannak, úgyis ugyanazt az ismerős hamburgert, pizzát, műanyag pohárkába töltött hordozható feketekávét, steaket, egyenízű kínai gyorskaját rendelik, hogy a gyomrukat vagy a pénztárcájukat ne érje meglepetés. Keveset költenek, de azt is csupa olyasmire, ami nem nekünk, magyaroknak jövedelmez: a tulajdonos haszna, a zömmel külföldi személyzet fizetése, a felhasznált élelmiszerek és az elfogyasztott italok ára nagyrészt nem a hazai gazdaságot gyarapítja. Még a védelmi pénzeket is csecsen, ukrán és tudj’ isten miféle maffiák szedik, bár maffiózókból szorulunk aránylag a legkevésbé behozatalra. (A szemetet ellenben mi szedjük. Meg a nyugtatókat és altatókat, az állandósult ricsajban pihenni vágyó szerencsétlen belvárosiak.)

Mint köztudomású, ugyanez a helyzet – vagyis még súlyosabb – a főváros kiskereskedelmi hálózatával. Márpedig az a bizonyos eredeti tőke, aminek a felhalmozódására a magyar vállalkozói réteg harminc esztendeje hiába vár, az bizony első lépésben a kereskedelemben és a vendéglátóiparban szokott felhalmozódni, és onnan áramlik – feltéve, hogy van minek áramlania – a tőkeigényesebb termelő szektorokba. A kulturális önfeladás tehát ezúttal is gazdasági veszteséget okoz, ez így is van rendjén. Aki nem becsüli a sajátját vagy nem tudja megvédeni, annak előbb-utóbb nem marad semmije.

Csali

Melyik a nagyobb szégyen: eltakarítani a hajléktalanokat a közterületről vagy ott hagyni őket? Döntse el az olvasó. Segíteni egyik sem segít rajtuk.

Nehogy túlzással vádoljanak, kis felmérést végeztem a város három frekventált vidékén: a Teréz körúton, a Deák tértől a Szabadság hídig a Kiskörúton, valamint a belváros újabban felújított részén, a Szent István tér környékén és az Október 6. utcában.

156 vendéglátóipari létesítményt számoltam össze, és úgy találtam, hogy ezek egyharmada még hazai tulajdonban van. 26 tartozik észak-amerikai hálózatokhoz, 21 olasz, 19 távol-keleti és 12 török (vagy görög) akadt az utamba.

Valójában a helyzet ennél sokkal rosszabb: a legforgalmasabb sarkokat, tereket az amerikai cégek sajátították ki szinte mindenütt, legyen szó burgerről, steakről, szendvicsről, csirkefalatokról vagy kávéházról. Nekik szemlátomást a négyzetméterekkel sem kellett takarékoskodniuk. Az olcsóbb, tömeges forgalmat bonyolító gyorsetető szektorban a hazai vállalkozók alig vannak jelen, a drága és elegáns éttermek között pedig nemigen állják a versenyt (ennek okait most nem részletezném). A kisszámú, örvendetes kivétel nem véletlenül nem az általam bejárt forgalmas útvonalakon fizeti a méregdrága bérleti díjat.

Kávéházkultúránk gyors pusztulása döbbentett meg a leginkább. Az amerikai hálózatok kávéja, süteménye, unalmas dizájnja ugyanis a közelébe sem jön az eredeti hazainak. De valljuk be, az sem hihető, hogy a kispörkölt, a hortobágyi húsos palacsinta és a mákos metélt hazájában a közízlés hirtelen változása juttatta volna diadalra a hamburgert, a gíroszt, az egyenpizzát vagy az édes-savanyú mártással leöntött, egzotikus elnevezésű rizses húsételeket. A tőkeerős külföldi hálózatok előbb kivásárolták és felfalták a várost (melynek vezetése ezalatt téli álmát aludta, az állami versenyhivatalt pedig bizonyára éppen tatarozták), és az itt élőknek és az ide látogatóknak esélyt sem adtak, hogy ne az ő kínálatukat válasszák. Mesebeszéd, hogy a piacgazdaságban a kereslet diktál a kínálatnak! Az igazság ennek éppen a fordítottja. De ott, ahol nemzetközi óriáscégek versenyeznek helyi kisvállalkozókkal, ott a vevőnek választása sem marad: azt eszi, amit mindenütt talál, és amit reklámokon nevelkedett gyerekei már visongva követelnek. Kár.

Lányi András Kezek a város felett című sorozatának további cikkeit itt olvashatja.

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 11. számában jelent meg, 2018. július 27-én.

Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 11. számban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.