Illiberalizmus: ’68 ellenforradalma

1968 (Fotó: Unsplash/Alyssa Kibiloski)

Az 1968-as prágai tavaszt a Szovjetunió leverte. Milos Zeman jelenlegi cseh köztársasági elnök akkor nyilvánosan ítélte el a bevonulást, amelynek nyomán elvesztette az állását. Ma Milos Zeman már nem hajlandó nyilvánosan megemlékezni az ötven éve történtekről – a cseh illiberalizmus erős embere cinkos hallgatásba burkolózik, így a varsói szerződés csapatainak bevonulására emlékező cseh közmédia a szlovák köztársasági elnök beszédét volt kénytelen közvetíteni.

Hirdetés

Olyan helyzet ez, mintha Orbán Viktornak nem volna véleménye az 1956-os forradalom vérbe fojtásáról, mintha szándékosan kerülné az ’56-ról szóló bármiféle diskurzust. Csakhogy Orbán Viktor nem tesz ilyet. Persze neki is kellemetlen az a tény, hogy épp a ma is baráti birodalom verte le a forradalmunkat, de hogy feloldja ezt, ő „elegánsan” azt állítja, hogy Brüsszel a mai Moszkva, a Fidesz politikusai a mai pesti srácok, és ami egykor Molotov-koktél volt a véres Corvin közben, az ma rákkoktél a fényűző fogadás közben. Miért nem képes ugyanezt tenni Milos Zeman? Miért illeszkedik jobban egy alkotmányos autokrácia értékvilágába az 1956-os forradalom és szabadságharc, mint az 1968-as prágai tavasz?

Nos, azért, mert az illiberalizmus ideológiai magva épp ’68 kategorikus tagadása – szelleme nem egyéb, mint visszavágyódás az 1968 előtti világba. ’68 a huszadik század legfontosabb szellemi és kulturális teljesítménye volt: a világháborúk után született nemzedék ekkor rakta le a modern élet intellektuális és lelki alapjait – így természetes, hogy kultúránk mai torzulásai, ártalmas tendenciái is ’68-ban gyökereznek.

Az illiberális módszertan forrása – Filippov Gábor írásának margójára

A hibrid rendszerek módszereit épp a neoliberális elitek kísérletezték ki.

Ettől azonban még 1968 a maga korában egy progresszív és humánus forradalom volt: autonómiahullám, amely végigsöpört a bolygón, hogy három állomása új szellemet írjon a huszadik századnak. A ’68-as San Francisco hozta el a tudat és az életmód szabadságának forradalmát, az erőszakmentes politikai érdekérvényesítés programját és képességét – a zene kulturális szerepe és az egyén öntudatának minősége örökre megváltozott.

A ’68-as Párizs az értelmiség szabadságát hozta el mind az államtól, mind a tőkétől – új minőséget nyertek a rendszerkritika, az egyetemi autonómia és a civil identitás fogalmai. A mozi világa átformálódott, a politikában általánossá és tömegessé vált a szociálisan gondoskodó állam igénye.

A ’68-as Prága az emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés és a baloldal totalitarizmusa elleni baloldali lázadás aktusa volt, amely megmutatta, hogy 1968 szelleme nem közömbös a nemzeti önrendelkezés és a bolsevista elnyomás iránt.

Illiberality Tour 2018

Bannon és Yiannopoulos szövetsége Orbánnal egy új Jalta: amint győznek a kultúrbal erői ellen, máris egymás leggyűlöltebb ellenségeivé válnak.

’68 mozgalmaiban már a kezdet kezdetén jelen voltak a posztmodernt előkészítő filozófiai iskolák hívei, a Che Guevara-képek alatt világforradalomról ábrándozó naiv idióták és a társadalomból kommunákba vonuló, LSD-ben, szexben és szeretetben feloldódni vágyó hippik egyaránt – ugyanakkor tagadhatatlan, hogy 1968 szelleme a teljes nyugati civilizációt megtermékenyítette, máig ható kereteket adott és trendeket diktált az egyéni és a társadalmi gondolkodásnak. Kevés ’68-hoz fogható szellemi forradalomra volt példa az emberiség történetében – jelentősége és progresszív hatása egyedül a kereszténységéhez és a felvilágosodáséhoz mérhető.

Jelenleg félreérthetetlen tapasztalat, hogy ’68 szelleme számos tekintetben elfajzott – az ott szárnyait bontogató individualizmus mára totalitarizálódott. A szeretetből, a testvériségből és a szolidaritásból a politikai korrektség megfellebbezhetetlen diktátumai lettek, amelyek előjogokkal rendelkező áldozatokra és kollektíven bűnös elnyomókra osztják a társadalmakat. A szexuális szabadságból a #metoo prüdériában fogant leszámolásai váltak, miközben a nemekből ’68 szélsőségesei hatvannyolc különböző szexuális identitást próbálnak faragni.

Mihez kezd a harctéri sokk után a #MeToo?

Megvádolt áldozatok, kínos magyarázatok és a saját farkába harapó érvelés, alig egy év után kifulladni látszik a zaklatások ellen küzdő mozgalom.

Ez persze nem volna baj, hisz 1968 óta az emberek többségét nem érdekli, hogy ki miként éli meg a szexualitását – a probléma az, amikor a kultúrbal hisztérikus komisszárjai a hatvannyolcféle társadalmi nem mindegyikének külön vécét, külön személyes névmást, gyermekeiknek pedig hormonkezelést követelnek. Csakhogy miközben hatvannyolc egymástól eltérő szexuális identitásról beszélnek, még a meglévő kettő is sok nekik: nem nyugszanak, míg a nőkből férfiakat nem faragnak.

Ezt terheli tovább a posztmodernista dekonstrukció, amely egykor szellemes kísérletnek tűnt a nyelv újraértelmezésére, csakhogy mára ez – akár a maghasadás – kontrollálhatatlanná és életveszélyessé vált. A láncreakció átterjedt a kultúrára és a politikára: lét és nemlét egzisztenciális határára taszított mindent, amiben az emberiség akár ’68 előtt, akár ’68 nyomán hinni tudott.

A kultúra és a politika történései az elemi részecske, a kvantum mintájára schrödingeri szuperpozícióba kerültek – olyan státuszba, amelyet a kontextus teljes leértékelődése és a reláció teljes felértékelődése jellemez. Az emberi tudat és kultúra a pillanatba záródott, a ’68 szellemét kiforgató szélsőségesek mindent megkérdőjeleztek és elvitattak, ami akár a kereszténység, akár a felvilágosodás, akár 1968 vívmánya volt – addig feszítették a húrt, mígnem az igazság keresésének helyére az áldozatiság keresése, a gondolkodás szabadságának helyére a leszámolás szabadsága, az autonómia progressziójának helyére a progressziónak hazudott autoritás kiszolgálásának kényszere lépett. Az egyéni önrendelkezés elveszett – mindössze egy szűk elit maradt, tagjai jogot formálnak arra, hogy bármit és mindent újradefiniáljanak.

A hús és a sérelem piaca

Ha emberi nőstény vagy hím párosodni kíván, szexuális javaival kétféle tőzsdén kereskedhet. Egyik a hús-, másik a metoo-piac.

Az illiberalizmussal nem az a baj, hogy hadat üzen ’68 elfajzásának, nem az a baj, hogy a szélsőségekkel szemben határozza meg magát – e téren akár támogatni is lehetne, hisz ezek a szélsőségek nem humánusak, nem jogállamiak, és alapjaiban tagadják az emberi természetet.

Az illiberalizmussal az a baj, hogy mindennek hadat üzen, ami 1968-ban tiszta volt, igaz volt – s ami még ma is tiszta és igaz. A neomarxista és neoliberális baloldal a maga szelleméből kiforgatja, és élhetetlenné teszi ’68 örökségét; az illiberális jobboldal pedig teljes egészében tagadja ’68-at – ez pedig épp ugyanannyira élhetetlen világot eredményez.

Hirdetés

1968-ban ’68 szélsőség volt – ma ez a centrum. Épp ahogy időszámításunk hajnalán a kereszténység, és a modern kor hajnalán a felvilágosodás is szélsőség volt – ma pedig ez a centrum. Ezt a centrumot kell itt és most megvédeni a kereszténység jobboldali, a felvilágosodás liberális és ’68 baloldali szélsőségeseivel szemben: a kereszténység, a felvilágosodás és 1968 tényleges szellemét.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 16. számában jelent meg, 2018. augusztus 31-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 16. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.