A morális fölényesség kompromisszummentessége

Július közepén publikáltam itt arról a diskurzusról, ami Márki-Zay Péter nyilvánosságot látott gyermeknevelési elveit a hazai közéletben körülvette. Szándékosan nem foglaltam állást a testi fenyítés kérdésében, mert bár úgy gondolom, hogy gyermeket megütni soha nem szabad, ugyanakkor még nem neveltem fel egyet sem, nem szembesültem azzal, hogy figyelmetlenség vagy a határok feszegetése nyomán miként képes egy kiskorú magát vagy mást veszélybe sodorni. Nem úgy gondolok a jó szülőre, hogy nem emel kezet a gyermekére, mert úgy hiszem, hogy jó szülőnek lenni ennél sokkal többet jelent, az pedig a minimum, hogy mindig tanúsítson szeretetet és türelmet, s legyen ereje érvelni. Szeretnék jó szülő lenni, ezért nincs annál ijesztőbb gondolat számomra, mint hogy a gyermekemnek fájdalmat vagy traumát okozzak.

Nem a magam példás felelősségérzetét akartam szembeállítani a hét gyermeket nevelő Márki-Zay Péterével, mert az hiteltelen és képmutató magatartás lett volna. A szülői kényszer kérdésébe sem akartam belemenni, mert az enyém egy liberális, az övé meg egy konzervatív álláspont, ebben az ügyben pedig nem azt tartottam a legfontosabbnak, hogy egy gyermek fenekének megcsapása vagy kezének megszorítása még belefér-e, hanem azt, hogy mennyire dühödten reagáltak a véleményvezérek és a kommentfalak, mennyire képtelenek voltak a liberális és az újbalos szekták arányérzéket tanúsítani, mennyire vonzó volt a kioktatás, a rituális megszégyenítés, a karaktergyilkosság, a civilizált emberek közösségéből való kirekesztés a józan érvekkel, a másik fél megértésének és meggyőzésének szándékával szemben. Különösen visszás volt mindezt azok előadásában látni, akik hozzám hasonlóan türelemre és erőszakmentességre alapozzák a világnézetüket.

Hiába nem foglaltam állást, elég volt, hogy a lincselés helyessége helyett a diskurzus fontosságát hangsúlyoztam: Diószegi-Horváth Nóra Mércén megjelent írásában sietve kever azok közé, akik a bántalmazást legitim gyermeknevelési eszköznek tekintik. Érvelése szerint a fizikai kényszer szükségszerűen bántalmazás. Eszerint a szobafogság sem elfogadható büntetés, hisz fizikai kényszerrel jár. A biztonsági őr, aki egy gyermeket bolti lopáson ér, és karja megfogásával a rendőrök érkezéséig a helyszínen tartja, szintén gyermekbántalmazó, hisz fizikai kényszert alkalmaz. Ha egy tizenkét éves és egy tizennégy éves elkövető épp megerőszakol egy tizennyolc éves lányt, ahogy az nemrég Németországban történt, akkor sem szabad velük szemben fizikai kényszert alkalmazni, hogy cselekményüket abbahagyják. Lehet szépen kérni. A posztmodern farizeusok számára a világ fekete vagy fehér: valaki vagy áldozat, vagy bántalmazó – és nincs szürke zóna. Épp ahogy egyik narratíva szerint idegenszívű nemzetvesztők és szabadságharcos hazafiak, a másik szerint agymosott jobbágyok és hitvalló demokraták állnak szemben egymással a magyar közélet virtuális barikádjain.

Nem akarok vitatkozni. A példáim bizonyára szélsőségesek, ezekben a helyzetekben gondolom, Diószegi-Horváth Nóra sem lát gyermekbántalmazást, egyébként meg magam sem vagyok a fizikai kényszer híve. Egy kiegészítéssel azonban élnék: ne tegyünk úgy, mintha ütni csak a fizikai térben lehetne! Beszéljünk a verbális bántalmazásról! Beszéljünk a lelki fenyítésről! Bizonyára egyetértünk abban, hogy egy gyermeket bántalmazni ilyen módon sem szabad. Bizonyára van fogalmunk arról, milyen traumát jelent egy gyermeknek, ha fenyegetően beszélnek vele, ha lelkileg terrorizálják vagy ha verbálisan megszégyenítik. Ha nincs fogalmunk, képzeljük el, mit érzünk, ha az, akit a legjobban szeretünk, kiabál velünk, vagy megvonja tőlünk a szeretetét. Ilyesmi egy felnőtt számára is sokkot okoz – hát még mekkora trauma ez egy gyermeknek!

Diószegi-Horváth Nóra úgy fogalmaz, hogy a gyerekbántalmazásban nincs olyan, hogy „kompromisszumkeresés”. Rendben: ne legyen! Ne is vitatkozhassunk arról, hogy mi számít bántalmazásnak, vagy hogy mi okoz traumát. Aminek akár csak szemernyi esélye van traumát okozni, azt kerülni kell! Szabó Péterre és a többi egótrénerre kell bízni a gyermeknevelést! Nincs több büntetés, csak álmok, amelyeket kövessenek és éljenek, s ne nézzék a kritikát, mert azt az irigység szüli. Legyünk dogmásak, s dogmáinkhoz ragaszkodjunk következetesen! Aztán amikor valaki más gyermeke betölti a tizennyolcat, majd lehet önfeledten gyalázni, ha más törzshöz tartozik, vagy ha valamelyik dogmánkat vitatni merészeli.

A megfellebbezhetetlen erkölcsi ítélőszék elé bárki odarángatható. Azokat, akik ma a megszégyenítés ostorát csattogtatják, mert minden fizikai kényszert bántalmazásnak tartanak, holnap azok szégyenítik majd meg, akik minden kényszert bántalmazásnak tartanak. A feministák jogegyenlőséget pártoló második hullámát ma a feministák harmadik hulláma éppígy bélyegzi árulónak és nőgyűlölőnek, mert a jogegyenlőség szerintük ugyanúgy a patriarchátus eszköze, mint a női nemiszerv-csonkolás. Elsőként azokkal kell leszámolni, akik kíváncsiak az érvekre, és kompromisszumokat keresnek. Gyermekbántalmazásban nincs kompromisszum. Ja, és semmi másban sincs.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!