Emlékszel, Sopronban?

Sopronban is van romkocsma. Ezt onnan tudom, hogy épp benne ülünk, exfideszesek, Jobbik, MSZP, civilek, mondjuk inkább úgy, hogy az összellenzéki polgármesterjelölt stábjának néhány tagja, körülöttünk fiatalok meg két asztalról asztalra igazoltató rendőr, néhányan kisietnek a helyiségből, ők bizonyára tizennyolc mínusz, ijedt, zavart, kíváncsi és vidám tekintetek rebbennek szerteszét, Kádár-nosztalgikus pillanat, miközben a mi társaságunkban a „hogy vegyük rá a Fideszt a vitára” a téma – tényleg abszurd az egész. Az én bűnöm, én akartam megnézni a soproni romkocsmát, ha már a leghűségesebb városban járok.

A kézművessör-forradalomról magyarázok, hogy ezzel indult, a korsóra bökök a kezemben, s hogy ki gondolta volna akkoriban, pár évvel ezelőtt, honnan jutunk hova, hogy megadják magukat, és persze profitéhségből, de akkor is letérdelnek a nagyok, akik addig a multik globális pökhendiségével ízlés nélküli, kukoricavedelő keleti népnek tekintettek minket.

Kis csönd – már amennyire egy kocsmában ilyesmi lehetséges –, hát hiszen beletrafáltam. Sopronról úgy hírlik, hogy a Fidesz városa, és az is marad örökkön örökké. Mert Nyugat-Magyarország és mert polgári. Pedig nem volt mindig az, szocialista-liberális alakulat is állt a város élén, majd jött 2010. No és, hogy az abszurditás fokozódjon, jött Varga Norbert, s tanácsadóként győzelemre segítette a fideszes jelöltet, most pedig itt ül velem szemben a kormánypártok ellenében induló civil polgármesterjelöltként, kólát iszik, mivel nem iszik, és együtt töprengünk a már említett feladványon, vagyis hogy miként lehet kipukkasztani a Fidesz kommunikációs központi bizottsága által megálmodott némaságbuborékot. Mert – és itt kacsint vissza a „sörforradalmas-fideszesvárosos” párhuzam – semmi sem örök, és semmi sem megváltoztathatatlan. (A választáson a fideszes Farkas Ciprián győzött 56 százalékos eredménnyel – a szerk.)

Lófrálok. Azt hittem, késő este is nyüzsög a belváros, turisztikai fellegvár, ugyebár, de Sopron édesdeden alszik, amit a legkevésbé sem bánok. Tarka kandúr kukucskál az egyik sok száz éves kapuból, s talán megérzi a hangulatomat, mert mellém szegődik. Együtt bandukolunk. A lábamhoz dörgölőzik, aztán megiramodik előre, mintha utat mutatna, legyen így, sétálok utána. Sopron gyönyörű. És polgári. Csakhogy ez a polgáriság nem most van, ez a múlt. A dicső múlt. Most meg a Fidesz van. Elvándorlás és bevándorlás van, így egyszerre. Hatvanezres város hatvanezres infrastruktúrával, amelyet százezren használnak. Meg Ausztriában dolgozás van. Egy helyi orvos mesélte, hogy küzdött, amíg csak bírt, de amikor már a közüzemi számlákkal kellett sakkozniuk, ő is kiment. Tizenöt-húsz perc, és megérkezel Európába. És 6300 euró per hó.

A Tűztornyot kékbe világították. Hosszasan bámulom, képtelenség eldönteni, hogy ez már giccs vagy ügyes látványosság, a macska közben engem néz, hogy mit nézek ennyire, megsimogatom, hálásan dorombol, s abban maradunk, hogy igazából tetszik.

Rójuk a macskaköves utcákat (a cica, ha tudná…), sehol senki, kegyelmi állapot, fotózom a házakat, az ajtókat, a faragványokat, az apró részleteket, a középkori mindenfélét, de a hangulatot nem lehet, hát elteszem a telefont. Éjjeli kísérőm halkan nyávog, beszalad a kapualjba, körbeértünk. Ha dohányoznék, most bizonyosan rágyújtanék egy utolsó eznapi cigarettára, s a kovácsoltvas lámpák fényébe fújt füstbe merengve azon töprengenék, mi vajon mikor érkezünk meg.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/41. számában jelent meg október 11-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/41. számban? Itt megnézheti!