Ezt a cikket nem nekem kellene megírnom. Jó, ez így hülyeség, nekem is meg kell írnom, ám igazából mégsem nekem kellene, hanem sok-sok, sajnos rengeteg magyar nőnek. Ez így még furcsább, pedig tényleg.
Egyébként pedig szomorú vagyok. Elkeserít, amikor hirtelen körém épül a honi valóság, de olyan vastag falakkal, hogy hiába próbálok, sehogy sem tudok keresztüllátni Európáig. Mert máskülönben menni szokott ez a térben és időben távolba bámulás, és sokat segít, hogy elgondolom: akárhogyan döcögünk – vagy talán még távolodunk is éppen –, előbb-utóbb meg fogunk érkezni, mert ez a sorsunk, európainak lenni, ha tetszik, ha nem.
Csak ez a valóságfal, ez mindig odacsap.
Fesz van. Zaklatószínházak, a Fidesz által eltulajdonított hestegmítú, örvén kultúrkampf level végtelen, tüntetés, vezércikkháború, ellenzaklatási ügy, repdes mindenfelé, és beterít mindent a mocsok.
De amúgy miért nem beszélünk a nőkről? Mert onnan indulunk, még ha durva és kegyetlen kanyarokba kuszálódva is, hogy egy nő áldozat lett. Ám ez valamiért nem téma, vagy ha mégis, az csak rosszabb.
Milliószor láttam, hallottam, olvastam, fejből felsorolom bármikor az úgynevezett érveket a legprimitívebb, hát miért ne fütyülne az igazi férfi egy nő után az utcán, az igazi nő az ilyet élvezitől egészen odáig, hogy a gendernácizmus napjaink autodaféje, ahol törvényt s egyben tort is a tömeg ül.
A Fidesz és a hancúrlőcsök | Magyar Hang
Konszolidáció, mi? Meg, hogy Orbán Viktor majd hátralép, mert látja, hogy változgat a népakarat. Na, persze. A fenét, oda kell csapni. Budapest hőzöng? Puff, vigyünk be egy övön alulit a libsi pesti elitnek. Zaklatószínház. Hú, de jól kitaláltad, Antal, látod, tudsz te, ha akarsz! Csakhogy.
Ez utóbbi súlyos probléma. Iszonyat vadhajtások indásodtak elő egy fontos ügyből, látjuk, egyes végpontjain mivé torzult a mozgalom, hogy hurcoltak meg ártatlanokat, csak mert a közönség elegendő bizonyítéknak fogadta el, ha valaki kiállt, és rájuk mutatva azt mondta: áldozat vagyok. Csakhogy mi még ott sem tartunk, hogy efféle kikalapálandó elhajlásaink legyenek, ehhez ugyanis neki kéne vágni az útnak, amelyen a nyugatibb társadalmak majd kínkeservesen végigvergődik magukat. Mi még a macsó füttyögés állapotában leledzünk.
Persze mily kellemes eltolni ezt az egészet valahova a művészvilág bódítóan kábult másvilágába, mintha idelent, a hétköznapi létezés földszintjén ne történne minden pont ugyanúgy. Nincs különbség, legalább ezzel ideje lenne szembenézni.
A kormánypártok megszavazzák az új kultúrafinanszírozási törvényt | Magyar Hang
Nekimennek a kormányok a kultúrafinanszírozás jelenlegi formájának. Kocsis Máté, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője a közösségi oldalán tette egyértelművé, hogy a kormánypárti frakciók meg fogják szavazni a kulturális finanszírozásról szóló törvénycsomagot. Mint fogalmazott, a „Gothár-féle zaklatószínházak követelik a pénzt a kormánytól, miközben nem engednek betekintést az ügyeikbe, és akár évekig is eltussolnak bűncselekményeket.
A főnök, aki ugyan egyetlen ujjal sem ér a beosztottjához, de ha összefutnak, soha nem hagyja ki, hogy elsüsse az ócska dugós poénjait, ismerős? Mi, hogy ez nem zaklatás? Tényleg? Minden áldott nap így munkába indulni, és jó pofát vágni hozzá, mert hát. A vizsga előtt eleresztett tréfa, hogy a csajoknak felesleges izgulniuk, elég, ha félig kiteszik a csöcsüket az öreg profnak. Amikor a csapat építőn (offtopic: hát nem majdnem brigádkirándulást írtam, oly tempósan jönnek vissza ez elmúlt idők) felpörög a kondérozás, és a répát nyilván a nők pucolják, mer’ hadd lássuk, hogy áll a kezükben. Egy szigorúan leszögezetten nem randevú munkavacsora meghívás az ilyen-olyan felettestől, mert az igazán gyümölcsöző megbeszéléshez nélkülözhetetlen az intézményen kívüli nyugalom.
Mit érezhet a nő, amikor utána szólnak az utcán? Vagy a szemébe mondják: annyira dögös, hogy tőle röptében a legyet is? Szégyent. Megaláztatást.
Hogy honnan vagyok ennyire magabiztos?
„Ha egy férfi csak durván próbál bevágódni, az nem zaklatás" | Magyar Hang
Nem hisz a női irodalom létezésében, a metoo-mozgalommal szemben viszont kritikus Catherine Millet, aki szerint a kéretlen bókok és nyomulások nem számítanak zaklatásnak. Az egyik legismertebb francia szerző aláírta azt a nyílt levelet is, amit a közvélemény elsősorban Catherine Deneuve nevével párosít, és ami szerint a nyomulásról szóló közbeszéd egy újfajta puritanizmust honosíthat meg.
Apró, pöttöm történetem van, talán szóra sem érdemes – lenne, de furamód tisztán, pontosan, mélyen maradt meg bennem, és komótosan megdolgozva belátóbbá, megértőbbé tett. Gasztro- és kulturális fesztiválon vagyunk, főszerepben a jó magyar borok, lemenő nap, emelkedő hangulat, az egyik pincének dőlve hallgatom a népzenét, megtorpan mellettem két műanyag kóstolópoharas hölgy, egyikük végigmér, majd odavihogja a barátnőjének: ez is megérne egy-két ajtócsapkodást.
Ótvar érzés volt. Sokáig nem tudtam, miért bánt, mi ez a picsogás, hisz mekkora visszajelzés már, hogy negyvenen túl is van élet, faszányos, örökkön örökké kocsmákban mesélhető büszke férfi sztori, örülnöm kéne, hát nem? Hát nem. Abban a pillanatban ugyanis nem számítottam. Nem volt valódi arcom, lelkem, én, Dévényi István nem voltam ott. Egy valami támasztotta a mohával benőtt pinceívet, egy akármi, ami pont jól jött volna bizonyos biológiai szükségletek kielégítéséhez.
Mondom én, hogy nem nekem, hanem a naponta valamivé, akármivé szégyenítetteknek kellene megírniuk ezt a cikket.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.
