Nagypénteki kép, húsvéti tekintet

Az üdvtörténet fontos pillanatai mind visszautalnak a bibliai őstörténetekre. Ha az ünnepet mélységében szeretnénk látni, a mai összefüggések mellett, amelyeket világjárvány idején meglehetősen könnyen és könnyelműen vélünk felfedezni, tanulságos messziről indulni. Húsvétra készülve, Krisztus szenvedésére és halálára emlékezve, feltámadását ünneplendő az első bibliai halott történetére gondolok.

Mint minden őstörténet, ez is különösen gazdagon feldolgozott. Bármelyik képzőművészeti korszakot nézzük, mindből van olyan alkotás, amely messze túlmutat saját korán vagy a művész személyes elképzelésén. Caravaggio híres festményén még ég az áldozati tűz, bárányfej világít a háttérben, jelezve, hogy minden egy helyen szinte egyszerre történik. Máskor, a XX. században, például Lovis Corinth expresszív képén, ahol sötét madarak festik meg az eget, Káin nem Ábelre néz, hanem az égre emeli a tekintetét (haja lobogás, mintha a naiv ördögábrázolásokból ismert szarvak lennének). Chagall szintén híres litográfiáján Ábel oldalára fordulva, nyitott szemekkel néz el messzire, nem az égre emeli a tekintetét, nem is Kainra. Mint akit régóta és sokféleképp kínoznak, és már nem tekinti ezt rendkívülinek, mintha természetesnek venné, hogy ölik.

Olaszországban, Velencében az 1630-as pestisjárványból való szabadulásért hálából emelt barokk fogadalmi templom sekrestyéjében található egy reneszánsz mester képe: Tiziano Káin és Ábele. Kevés képet ismerek, amelyben nemcsak Káin vagy nem csak Ábel, hanem ez az „és” is kiemelten fontos lenne. Nem egyszerűen két szereplő van, nem csak – egyszerűen – bűnös és áldozat. Együtt vannak és egymásra néznek. A tekintet különös jelentőséggel bír Káin és Ábel történetében. Káin haragja az Isten tekintése miatt lobban fel: „az ÚR rátekintett Ábelra és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett” (1Móz 4,5). Ezután azt olvassuk, hogy „emiatt Kain nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét”. Nem néz sem Ábelre, sem az Istenre, sem semmi másra. Lehorgasztott fejjel alig lehet látni valamit, és az a valami is csak a saját, belső – pont a lehorgasztásból is fakadó – sötét.

Írásmagyarázók túlnyomó többsége megegyezik abban, hogy Káin áldozata nem volt megfelelő, legalábbis kisebb értékű volt Ábelénél, és Isten azért nem tekintett rá. Nem tudom, mi az igazság, lehet, hogy így volt. Az viszont biztosan tudható a leírásból, hogy összességében Káin messze többet kapott mind emberektől, mind az Istentől. Elsőszülött volt, a neve, amit az anyjától kapott („fiút kaptam az Úrtól”) büszke boldogságot mutat, míg az Ábel név jelentése: pára, lehelet, semmiség, még a történetben is, mintha jelzős szerkezet lenne, ez áll: „és Ábel”. Az áldozatbemutatás történetében pedig, miután Ábelre és áldozatára tekintett az Úr, Káinra pedig nem, történik még valami: Isten megszólítja a tekintetbe nem vettet. Beszél hozzá, kérdezi, figyelmezteti. A szörnyű tett után újra csak megszólítja őt az Isten. Elhanyagoltnak tehát nehéz volna mondani Káint. Lehet, hogy csak annyi történt, hogy Isten Ábelt egy áldozatnyi időre oda akarta emelni, abba a magasba, ahol Káin volt. Mindenesetre az első „ember elleni cselekedet” rögtön testvér elleni, rögtön a legsúlyosabb. A testvérgyilkosságnál nincs rettenetesebb, hiszen a testvérek között van a legszorosabb rokonság: egy test és egy vér az, ami ebben a történetben elpusztul, illetve kiömlik. Ábel hal meg, de benne Káin is elpusztul, mert úgy tűnik, végleg elveszíti azt, amit vágyott, az Isten tekintetét: „ezután elment Kain az ÚR színe elől…”.

Ha a történet szereplői közül választanunk kellene, hogy melyikkel azonosuljunk, vajon hogyan döntenénk… Kemény István nagy versében (Egy hét az öreg Káinnál) azt olvassuk: „Sokan állítják azt, hogy Káint / elfogni nem is akarja senki, / legalábbis egyes köröknek // érdeke az eljárás hátráltatása. / Hogy testvérgyilkosok vagyunk, és / közös kincsünk a rossz lelkiismeret, / talán erre gondolnak ezek.” Nem látszik választási lehetőség: a lehorgasztott fej és a fel nem ismert isteni törődés, a rossz döntések és a meg nem élt összetartozás, a másikra mint testvérre való rátekintés vagyunk.

Tiziano képén a testvérséget, ezt a szétválaszthatatlan összetartozást látom. Mintha a két szereplő egy alak lenne: párhuzamos Káin bal keze és Ábel jobb lába, Káin bal lába és Ábel bal keze, Káin jobb lába és Ábel jobb keze, egymás szemébe néznek, miközben Ábel feje az égre is néz. Káin tapos, és szorítja azt a valamit, amivel lesújt. Ábel kinyújtott tenyere és egy kis csenevész növény a bal sarokban mutat valami életet. Úgy tűnik, mintha már sebes volna Ábel feje, Káin mégis ütni fog, szenvedő testvére hiába néz a szemébe. És mindeközben, mint egy kerék, gurulnak együtt. Testvér, egy test, egy vér, a földre hullott vér Káiné is, az életét vesztő test Káiné is. Ha megsebzed a másikat, magadat sebzed meg, ha életére törsz, a magad életére törsz. És mindezt látja, tudja az Isten.

Az idei böjti időszak és benne a nagyhét ideje egy világméretű hatalmas tablón mutatja meg ennek a tételnek az igazságát. Össze vagyunk kötve.

Ábel képe előképe Jézusnak, a testvérnek, aki az Isten tekintete és kérdése és figyelmeztetése és megbocsátása. A választott népén keresztül folytonosan üzenő Isten végül személyesen, emberi formában megjelent, hogy tekintete és szava állandó legyen, és ez a tekintet és szó a lehető legközelebb vonzza az embert: Jézus maga – más lényeges meghatározás mellett – testvérként mutatkozik be. Az Atyától jött Fiú Isten azt mondja az emberről, hogy az Isten gyermeke, tehát az Isten Fia az ember testvére. Ez a Testvér mindent megfordítva visz végbe, mint Káin: nem áldoz, hanem maga az áldozat, nem lehorgasztja a fejét, hanem ránk emeli a tekintetét, hogy lássuk, és nem elpusztít, hanem életét adja és életet ad.

A kereszt mint szimbólum gazdag jelentései között ott lehet az is, ahogy rá nézve az ember előbb meghajol, majd szépen lassan felemeli és körbehordozza a tekintetét: látni a megváltandó világot és ebben a megváltandó világban saját magát, és amit a legfontosabb tudni, látni: a világ Megváltóját, aki az első Ádámmal a világba jött, és már a következő generációban mindent eluraló bűn hatalmát megtörte.

„Nem te, hanem, / talán azért is, mert Nála / a virrasztás végtelen kegyelme, / kérdéseidre már hangtalan felelne / élet-gyertyád szüntelen lobogása. / Fényénél tollad hajnalig imádkozott, / hogy „kétkedő fajod” is belássa: / a lét eleve nem lett elátkozott… / bár annyiszor voltál lent a mélyben, / veled volt mindhárom személyben.” (Nagy Gáspár: Szüntelen virrasztás.) A feltámadással újjászületett a lét maga is, hiszen az Istentől jövő örök ajándék nem lehet „eleve elátkozott”.

Az „Édentől keletre” letelepedő Káin identitásához („édentitásához”), alapvető tulajdonságaihoz immár nemcsak az Istennel szembeni engedetlenség, a folytonos kapcsolatban lét hiánya, hanem a testvér, azaz önmaga ellen fordulása is hozzátartozott. Krisztus áldozata mindháromban ellentétes: ő alázatosan engedett, megerősítette és felmutatta az összeköttetést, és életet ad. Aki „Krisztusban van, új teremtés” – mondja Pál apostol (2Kor 5,17), és ez az új teremtés ez a húsvét. A feltámadás. Minden Ábelnek, minden „és Ábelnek”, minden „Káinnak és Ábelnek” és minden Káinnak: nekünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!