Egyszer csak szóltak, hogy három hétig nem lesz villany, mert az egész utcában kicserélik az oszlopokat. Addig fekete faoszlopokon futottak a vezetékek, talán még a csehek alatt kerültek a helyükre ezek, és eljött az ideje, hogy újakkal váltsák ki őket, vasbetonból. Azok masszívabbak, biztonságosabbak, tartósabbak. Mint az Apostol együttes dalában a Jolly Jokerek. Ezt nem lehetett egyik napról a másikra megcsinálni, ugyanis hosszú utca volt a miénk. Leninről nevezték el, és Lenin nevét rövid utca nem is viselhette volna.
Először azt hittük, csak napközben kapcsolják ki a villanyt, munkaidőben, amikor dolgoznak a dolgozók, és amikor hazamennek pihenni, akkor visszakapcsolják. Hamar kiderült: tévedtünk, az oszlopállítgatók és a villanyszerelők más módszert választottak, minden munkaszakasz napokig tartott. Először is végig levagdosták, összegyűjtötték és elvitték a régi vezetékeket. Aztán kiásták, kidöntötték és elszállították az összes faoszlopokat. Majd meghozták, felállították, beásták, rögzítették a súlyos betonoszlopokat. Utána gondosan felszerelték az új vezetékeket. Ez volt a munka legizgalmasabb része. Tátott szájjal lestük, hogy nem is azokkal a lábukra illesztett kampós kapcsokkal másszák meg a villanyszerelők az oszlopokat – mint máskor, hogyha kiment a biztosíték –, hanem emelőkosárral emelik őket a magasba, és úgy matatnak fent a fogóikkal és a csipeszeikkel. Egyiküket sem ütötte agyon az áram, mivel profik voltak.
Eleinte kicsit szomorkodtunk. Három hétig se tévé, se rádió, se Esti mese, se Szabó család, semmi. Hogy mit fogunk csinálni, mikor besötétedik, azt el sem tudtuk képzelni.
De hamarosan kitaláltuk. A gyertyafény ahhoz nem volt elég, hogy olvasni lehessen mellette, ám kártyázni lehetett. Ahhoz elég volt ennyi világosság, hogy meg tudjuk különböztetni a kőrt a pikktől, a treffet a kárótól. (József Attila azt mondta: úgy kell neki Flóra, mint falun a villanyfény. Ez szép hasonlat. Felfoghatatlan, hogyan éltek az emberek évszázadokon át százas égők nélkül, pláne télen, amikor korán sötétedik.) Minden este römiztünk. Vagyis zsoliztunk, hiszen mi így mondtuk. Ültünk a konyhaasztal körül, az apám, az anyám meg én, és vertük a blattot. Volt, hogy egy partit játszottunk le, az hét játék, és volt, hogy kettőt vagy hármat. Hol az egyik nyert, hol a másik, hol a harmadik. Ha valaki kézből akart végezni, mert nála volt mind a két zsoli, és mégis úgy maradt, akkor ő mérges lett, és nem akart játszani többet aznap. Még jó, hogy másnapra megenyhült, amikor rájött, hogy több is veszett Mohácsnál.
Néha játszottunk mást is. Amikor nem zsoliztunk, akkor hetes fogóztunk, amit a magyarok zsírozásnak mondanak. A kölykökkel meg inkább durákoztunk, amit a magyarok nem mondanak sehogy. A durákot magyar kártyával és orosz kártyával is lehet játszani. Az orosz kártya abban különbözik a magyartól, hogy hatosok is vannak benne, vagyis harminchat lapból áll egy pakli. Minden játékos hat lapot kap, az egyik szín az adu, amit mi tromfnak mondtunk, a nagyobb lap üti a kisebbet, az adu ász üt mindent, az nyer, akinek üres a keze a végén. Akinél maradnak lapok, az a durák. A durák első ránézésre nem tűnik bonyolult játéknak, de ha jobban megvizsgáljuk, világos, hogy nagyon is az. Kell hozzá finesz, közép- és hosszú távon semmi sem múlik a szerencsén, adu ásszal is veszíthetünk.
A durák orosz szó, azt jelenti, hogy hülye, és mi áramtól függetlenül is rengeteget durákoztunk mindig. Ultizni ellenben nem tanultunk meg soha. Különös.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/19. számában jelent meg május 8-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/19. számban? Itt megnézheti!
