Épp negyedszázada történt, hogy lenéztem a hollandokat. Mondhatnám, hogy megelőztem a koromat, hiszen most ez a sikk, megvetni, lefitymálni az örökkön örökké rothadó, pusztuló, végóráit élő Nyugatot, de másról van szó. Testvérvárosi látogatás, családoknál elszállásolás, hatalmas mázli, mert a helyi Szentendrének számító városka egyik leggazdagabb famíliájához kuckolhattam be, hogy az első napokban fuldokoljak a rádöbbenésben: így is lehet élni.
A hatalmas, de barátságos ház körül jelentős birtok legelésző lovakkal, a privátibb kis kert végében a mindent keresztül-kasul behálózó csatornarendszerben használható legnagyobb méretű jachtocska, és persze luxusautók, luxusbiciklik, mert amúgy még a vendéglátóim is rengeteget kerekeztek. Esténként jókat beszélgettünk a legizmosabb, 35 százalékos snapszuk mellett, mindenféle szóba került; emlékszem, mennyire hitetlenkedtek, amikor a kezdő újságíróként megkeresett havi 13 és fél ezer forintomat átszámoltuk guldenbe.
Cserébe én meg a közéleti témáknál álmélkodtam – itt jön az idézőjelesen lenézős rész –, mivel derék hollandjaimnak (egyébként frízek, de ez témailag offtopik) alig volt lövése országuk közéleti történéseihez, azt sem tudták, ki a soros miniszterelnök, merthogy ha jól mennek a dolgok, működik a rendszer, elégedettek a sorsukkal, minek foglalkozzanak ilyesmivel. Bennem viszont még lángolt a rendszerváltást váltó zűrzavaros esztendők csalódással vegyes lelkesedése, plusz az MSZP visszatérésének, az SZDSZ árulásának felfoghatatlan élménye, úgyhogy egyszerűen nem értettem, hogyan fordulhat elő, hogy ezek az értelmes népek ekkora nagy ívben tesznek a politikára.
Fogalmam sincs, mi a helyzet arrafelé mostanság, gyanítom, hogy a boldog békeidőket elsodorta az évtized második felének boldogtalan hullámzása, ellenben már értem őket, miért nem értették, hogy mit nem értek, amint azt magyarázzák: ha fut a szekér, ha nem történik semmi különleges, nekik igenis csak négyévente van dolguk a politikával.
A lenézésből mára irigykedés lett. A demokráciánkból meg nem tudom mi. Mondjuk késő-kádári panoptikum live show. Már a Szalay Kornél Géza, fideszes önkormányzati képviselő „NEMZEDÉKEK KÖSZÖNTIK ORBÁN VIKTORT!” című videója is kőkemény gyomorszájasként zuhant rám, de azt még eltoltam magamtól azzal, hogy hát na, ez van, efféle túlmozgásos nyelvű csinovnyikokkal teli az összes párt, kínos, persze, de senkinek sem tiltható meg, hogy a nagy nyilvánosság előtt csináljon magából bolondot.
Főként, hogy kristálytisztán láttam magam előtt, amint a pártban is kiröhögik a nyomorult kisfilmet, persze csak bizonyos szint felett, mert alatta inkább az lehetett, hogy űbergáz, de mi van, ha bejön, és a faramuci orbáni logika előbb-utóbb valami jóféle poszttal jutalmazza az elkövetőt? Hogy nem kéne mégis valami hasonlóval áldozni a karrier oltárán? Egy hét múlva érkezett a válasz: de.
Orbán Viktor születésnapján sorra jelentek meg a Fidesz választott képviselőinek „Isten éltessen erőben, egészségben, Miniszterelnök úr!” tematikájú fotós köszöntői, de annyira, hogy akadt, aki háromdés pikcsörrel követte le ügyesen úgy a technikai, mint a közéleti korszellemiséget.
Szügyig ’87-ben gázolunk megint. Nem mi időutaztunk, az átok múlt ért utol bennünket. Tort ül a szolgalelkűség. Vastaps és csápolás. Polgárnak lenni egyenlő magányos tengődés. Bólogatás. Hajbókolás. Igenis, hát persze, úgy van. Aztán majd újfent fölállunk a startvonalhoz. Majd újból. És újra, és ismét, és megint, mert azért sem hagyjuk magunkat, ej, Kádár népe, hej!
Még többet olvasna Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!
