Az ember azt gondolná, manapság már mindenről lehet nyíltan beszélni. Nincs tabu téma, elő lehet rukkolni akár a legképtelenebb vagy legfurcsább gondolatokkal is, legföljebb nekünk esnek innen, amonnan meg hozsannáznak – vagy épp fordítva, de szabad a pálya. Nos, a pálya nem szabad. Vannak olyan berögzült elvek, szokások – származzanak ezek bármilyen forrásból –, amik megakadályozzák bizonyos kérdések fölvetését, s ha ilyesmire mégis sor kerül, össztűz zúdul arra, aki nem tett mást, pusztán kérdezett. Az össztűz oka, hogy az esetleg mégis megszülető válasz minden olyasmivel szembe megy, amit egyáltalán nem akarunk bolygatni. Az eddigi kísérleteim sorra kudarcot vallottak. Ha bárhol föltettem ilyen kérdéseket, nem választ kaptam, nem tartalmas vita kerekedett, hanem minden esetben személyeskedésbe fulladt az ügy.
Talán tíz éve is van már, hogy az egyik tv-csatornán hallottam egy beszélgetést. Egy fiatal, rátermett riporternő interjúvolt meg egy biológust. A fő téma a genetika és az abban rejlő – a hétköznapi ember számára követhetetlen és néha már ijesztő – lehetőségek voltak, de a beszélgetés érthető módon szervesen kapcsolódott az evolúciós folyamatokhoz is. Itt hangzott el egy olyan fölvetés, amire a tudós riportalany is csak vonakodva válaszolt, szemmel láthatóan nem szívesen tért ki a téma részletezésére. A riporternő látszólag véletlenül, de teljesen logikus gondolatmenet végén tette föl a kérdést: valójában miként kapcsolódik a klasszikus orvostudomány az evolúcióhoz, az emberiség fejlődéstörténetéhez, a természetes kiválasztódás folyamatához? A biológus kissé kényszeredetten kifejtette, hogy ha logikusan gondolkodunk, akkor be kell látnunk, hogy az orvostudomány és minden ehhez köthető szolgáltatás az evolúció ellen dolgozik. Magyarán megakadályozza, de legalábbis nehezíti a természetes kiválasztódást, a törzsfejlődés menetét, és hosszú távon az emberiség elkorcsosulásához, leépüléséhez nyújthat aktív támogatást – holott mi ennek épp az ellenkezőjéről vagyunk meggyőződve.
Pedig nem nehéz megérteni ezt a gondolatmenetet, csak szembesülni vele nem igazán lelkesítő – hogy finoman fejezzem ki magam. Manapság az egészségügy és minden ehhez kapcsolódó szolgáltatás és kutatás azt a célt szolgálja, hogy megelőzzük a betegségeket (prevenció), de ha már bekövetkeztek, akkor a gyógyulást segítse minden lehetséges módon. Sok esetben sajnos már csak arra van lehetőség, hogy enyhítsük a szenvedést, a fájdalmat, de szélsőséges esetben az is előfordul, hogy évekig tartanak kómában a legalapvetőbb életfunkciók ellátására is képtelen egyént. Azt gondoljuk, hogy mindez így teljesen rendben van, humánus, az érdekeinket szolgálja; mert ha fáj a fogam, betömik, ha rossz a szemem, kapok szemüveget, ha „félrever” a szívem, beépítenek egy kis kütyüt a mellkasomba – sorolhatnám a végtelenségig. Örülünk ennek, büszkék vagyunk rá, és az emberiség nagy eredményei között tartjuk számon mindezt.
A természetes kiválasztódás – ami a törzsfejlődés nélkülözhetetlen motorja – röviden megfogalmazott lényege, hogy az életrevaló, erős (nem feltétlenül fizikailag), a körülményekhez jól és gyorsan alkalmazkodni tudó egyedek fennmaradnak, a génjeikben hordott tulajdonságokat továbbörökítik az utódoknak. Az életre alkalmatlan vagy kevésbé alkalmas, gyenge, beteg egyedek pedig elpusztulnak, így ezek a negatív tulajdonságok nem öröklődnek. Így szelektálódnak az élőlények különböző csoportjai, így alakulnak ki egyre életképesebb fajok, amelyek aztán további fejlődésre is képesek. Hadd mondjak csak egyetlen, közismert példát: a szarvasok társadalmában a hímek kemény küzdelmet folytatnak azért, melyikük alkalmas arra, hogy utódokat nemzzen. Így jutottunk el a darwini elmélet szerint a fejlődés mai fokára. De hogyan tovább?
Az orvostársadalom a humanitás jegyében szelekció nélkül mindenkit igyekszik meggyógyítani, nem lehet szempont, hogy az illető esetleg egész életre megnyomorító betegséget hordoz magában, amit aztán továbbörökíthet. Cselekedhet másképp egy orvos? Természetesen nem, mert egyébként - a mai értékrendünk szerint - égbekiáltó bűnt követne el, nem beszélve arról, hogy mindez homlokegyenest ellenkezne a hivatástudatával, az orvosi esküjével. Vagyis manapság nincs más megoldás, nincs más út, mindenkit meg kell(ene) gyógyítani, mindenkit a lehető legoptimálisabb egészségügyi ellátásban kell(ene) részesíteni, életben kell tartani az agonizálókat, föl kell karolni a legelesettebbeket is, mert ezt diktálja a humánum, az élethez való jog, a legalapvetőbb jogok egyike.
Mindezek ellenére a kérdés elhangzott a tv-riportban, és a kényszeredett, mégis egyértelmű választ is hallhatta mindenki: a klasszikus orvostudomány ezzel a tevékenységével az evolúciónak az ellenségévé, de legalábbis a hátráltatójává vált.
Mi lesz velünk? Szép lassan elnyomorodunk, testileg és lelkileg egyaránt, aztán, mint egy létezésre alkalmatlan faj, kihal az emberiség? Ez is egy lehetséges alternatíva. De szerencsére azért van megoldás, vannak más lehetőségeink is, bár itt nagyon óvatosan merek csak utalni az alternatív gyógyászatra, mert ezért is kaptam már hideget-meleget egyaránt. A kérdést objektív módon megközelítők szerint a két lehetőség ötvözése a hosszú távú megoldás. Az alternatív módszerek az évszázadok alatt belénk rögzült és beszűkült gondolkodásmóddal eleve ellentétes alapról indulnak, ezáltal teljesen más következtetésre is jutnak. Ezért ezek megértéséhez, de még inkább az elfogadásához alapjaiban meg kellene változnia a mentalitásunknak, a hozzáállásunknak, és ez nagy erőfeszítést és energiát igényel(ne), amihez tudvalevőleg egyáltalán nem fűlik a fogunk.
Egy gondolat erejéig még visszakanyarodom az írásom elejére. Vajon miért van az, hogy ebben a témában már a kérdésfeltevés is elemi indulatokat vált ki? Gyakran kapom válaszként: te talán nem jársz orvoshoz? Ilyenkor azonnal egyértelművé válik, hogy elbeszélünk egymás mellett. A durvább változat, amikor azt kezdik emlegetni, hogy a koraszülött unokám most nem élne, ha nem lenne inkubátor; de a legdurvább, amikor egyszerűen lefasisztáznak. Ez már olyan mély, elemi erejű, sötét indulatokat sejtet, amiket végképp nem tudok hova tenni; mert én nem tettem mást, mint egy kérdést tettem föl, amire szeretnék végre választ kapni!
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
