A Partizán főszerkesztője a 24 nevű hírportálnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy a politika totalitását vallja. Gulyás Márton kifejezésre juttatta, hogy állampolgárok egy társadalomban nem élhetnek apolitikusan, mert az apolitikusságuk is politikai pozíció. Nincs olyan szakma és nincs olyan munkahely, amelynek ne lenne politikai relevanciája.
A fenti gondolatokat olvasva szabályosan görcsbe rándult a gyomrom, de azzal nyugtatgattam magam, hogy Gulyás bizonyára Thomas Mann azon értelmezésében gondol a politikára, amely mélyen megveti a hatalomért és a befolyásért folytatott harcot, a mindennapos politikai versengést, s politizálás alatt inkább egyéni és társadalmi igazságok közt zajló diskurzust ért.
Gulyás Márton azonban már a következő mondataival félreérthetetlenné tette, hogy őt nem Thomas Mann, hanem kifejezetten Orbán Viktor és Fidel Castro élete és munkássága inspirálja. Arra az újságírói felvetésre, mely szerint „akkor egyetértesz az orbáni szemlélettel, hogy az életünk hétköznapinak tekintett területein is ott van a politika”, Gulyás Márton így felelt: „Ez Orbán Viktor egyik legfontosabb igazsága. Halálos problémája ennek az országnak, hogy ő volt az első és mind ez idáig szinte az egyetlen vezetője a közösségnek, aki ezt nemcsak felismerte, de fel is merte vállalni.”
Semmi kétség: Gulyás Márton, a progresszív baloldal komisszárja amellett tett hitet, hogy totalizálni kell a politikát. Ennyi tanulságot sikerült levonnia a véráztatta XX. századból? Ez a hitvallás nem egyéb, mint a polgári, a demokratikus és a liberális értékek kategorikus tagadása. Gulyás Márton Antoine Saint-Just szellemét idézve juttatta kifejezésre, hogy semmi nincs a politikán kívül – sem közötte, sem alatta, sem fölötte. A totális politika iránti igény bejelentése nem más, mint a totális kultúrharc, a totális polgárháború szükségességének megvallása. Úgy tűnik, hiába bizonyította be a XX. század, hogy a totális politikának egyetlen kimenetele van: a totális diktatúra. Ez a weimari köztársaság történetének és végzetének tanulsága – csakhogy mindhiába, ha nem sikerült megérteni. Nem Orbán Viktor az első a magyar történelemben, aki a politika totalitását vallja. „Aki nincs velünk, az ellenünk van” – Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás ennek szellemében szervezte meg Magyarországot.
A Partizán főszerkesztője ez előtt az örökség előtt tiszteleg, ennek szellemét tartja becsben, ennek igazságát óhajtja érvényesíteni. Félreérthetetlen szándéknyilatkozata ez Gulyás Mártonnak arra vonatkozóan, hogy a kultúra, valamint az élet teljes spektrumát és vertikumát fel kell osztani a két világnézeti törzs között. Ez már több is, mint Weimar: ez a Molotov–Ribbentrop-paktum. Gulyás Márton és G. Fodor Gábor azt üzeni a magyar társadalomnak, hogy nincs hová elvonulni előlük. Sem az emberi kapcsolatokba, sem a tömegkultúrába, sem a szubkultúrába, sem az egyetemes műveltségbe, sem a hálószobába – mindenhol utolérnek.
Persze hazudnak, mert nem minden politika – mindössze ők készen állnak azzá tenni. Egy olyan orwelli világot akarnak berendezni, ahol a teljes emberiségnek a politika kontrollálja a gondolatait, és szabályozza a mindennapjait. Nincs is más feladat, mint hogy az „jó” politika legyen, amely igazságot és boldogságot hoz. A totális politika ideológiai alternatívái e tekintetben annyiban különböznek, hogy az egyik azt követeli meg, hogy a szexuális partnerek ellenkező neműek legyenek, a másik meg azt, hogy olyan pozíciókban közösüljenek, amelyek nem képeznek patriarchális elnyomást. Az egyik szerint legyen tilos röhögni a blaszfémián, a másik szerint legyen tilos röhögni a politikai inkorrektségen. Az egyik szerint azért szülj, hogy szolgáld a nemzetet, a másik szerint azért szülj, hogy szolgáld a wokeness forradalmát. Semmi sem lehet magánügy többé. Soha nem hittem, hogy egy nap pozitív példaként hivatkozom majd Horthy Miklósra és Kádár Jánosra, de még ők is értették, hogy az általános kontroll, a politika totalitása tragikus tévedés, és még a maguk rendszereiben is berendeztek egy komplett világot azoknak, akik távol akarták tartani magukat az ideológiáktól és a hatalomtól. „Aki nincs ellenünk, az velünk van” – ez a mondás a szabadság kis köreinek megőrzését kínálta a társadalomnak: aki nem kért a politikából, azt Horthy és Kádár Magyarországán békén hagyta a politika.
Tényleg nem érti Gulyás Márton, hogy ezzel a kultúrharcos hitvallásával totalizálja és legitimálja az Orbán-rendszert, amelyet rajta kívül sokan épp azért akarunk leváltani, mert jogot, tudományt, művészetet, sportot és szexet egyaránt politikává tesz, mert úgy gondol az emberre, mint a politika üzemanyagára? Legalább annyi ravaszság szorult volna Gulyás Mártonba, amennyi Orbán Viktorba, aki a maga „legfontosabb igazságát” legalább ellenzékben letagadta: nem a politika totalitásáról beszélt, hanem ellenkezőleg, a politika kivonulásáról – távol a hatalomtól a konszolidáció szándékát adta elő. Ma már tudjuk, hogy hazudott, de legalább értette, hogy a sikeres ellenzéki politikához ez kell. Erre Gulyás Márton az ország feletti uralomtól felfoghatatlanul messze, de már az ellenzéki értelmiség egyik legfontosabb arcaként és intézményeként megvallja, hogy mindaz, ami az egyszeri ellenzéki választót annyira fojtogatja az illiberális rendszerben, az Orbán Viktor egyetlen igazsága, az helyes és szükségszerű: nem kell konszolidáció, hanem épp annak az ellenkezőjére, öldöklő polgárháborúra van szükség – mindössze arra kell törekedni, hogy végre Gulyás Márton meg az ő politikai törzse fojtogassa a magyarságot a maga érdekei, a maga igazságai és a maga jóemberkedése mentén.
Nehéz eldönteni, hogy a Partizán főszerkesztőjének érvelésében az elemi veszettség, a realitásérzék hiánya vagy a gyarmati gondolkodás-e a zavaróbb. Gulyás Márton egy kétszázezres YouTube-csatornához tartozó önbizalommal, jó tanuló módjára mondja fel a wokeness szellemében szerveződő kulturális baloldal amerikai kampuszokon kifejlesztett ideológiai alapvetéseit. Csakhogy a tengeren túl ehhez a programhoz töméntelen pénz és felmérhetetlen hatalom tartozik: a progresszíveké a gazdaság zöme, a progresszíveké a Fehér Ház, a progresszíveké a szenátus és a képviselőház, a progresszíveké a világ legnívósabb egyetemeinek szellemi bázisa és a kulturális elit teljes támogatása. Orbán Viktor Magyarországán ugyanennek az erőszakos világmegváltásnak rendkívül korlátozott a befolyása, mely leginkább csak arra elég, hogy felhasználókat és gondolatokat töröljön ki a baloldali és liberális nyilvánosságból. Orbán Viktor Magyarországán a szilánkjaira töredezett ellenzéknek alig van ereje a mindennapi túléléshez, egzisztenciáinak, fórumainak és intézményeinek megőrzéséhez. E körülmények közt meghirdetni a politika totalitását nem pusztán a magyar társadalom elleni bűn, hanem az ellenzéki nyilvánosságot és cselekvési szabadságot illető súlyos hiba. Nem totalizálni, hanem relativizálni kellene a politikát; annak nem szabályoznia kellene az élet minden területét, hanem ki kellene vonulnia onnan, és hagyni békében élni az emberiséget; nem törzsi háborúra, hanem konszolidációra volna szükség – ha csak egyetlen tanulsága van a XX. századnak, akkor az ez. Azzal, hogy Gulyás Márton tagadja mindezt, diktatúrába hajtja a társadalmat. Aki nem tanul a történelemből, azzal megismétlődik. Nem kellene újra megásni a meszesgödröket.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/39. számában jelent meg, szeptember 24-én.
