Depressziós kísérleti állat vagyok

Fredie Blom (forrás: bbc.com)

Jean-Luc Godard már nyolcvanhét éves. Az idei cannes-i filmfesztiválon létrehoztak neki egy különdíjat, ugyanis a mester egy kísérleti filmmel jelentkezett a megmérettetésre. Tökéletesen igaza van. Mikor kezdjen el az ember újra kísérletezni, ha nem kilencven körül? Kifulladásig megy ez. Godard-tól utoljára egy dokumentumfilmet láttam, a Kapitalizmust. Patti Smith is felbukkant benne, egy hajón.

Hirdetés

Cannes-ban jó régen jártam utoljára, és bár lenn a víznek árja, azért még most is biztos a Cote D’Azur. Szóval hogy meseszép lehet változatlanul. Hallom, a kis Park Hotelt lebontották közben a Croisette végén, ahol a sztudio döben balzsmosak voltak az esték, és lehet más baj is (vajon a Bunkerrel srévizavé az a kocsma megvan-e még, ahol olajos padló volt még a kilencvenes években is és a Gauloise-füstös teremben boldogan ittuk a Calvadost, amit addig csupán Remarque-tól ismertünk itt, minden diadalívek árnyékos sötétjében?), de gondolom, nagyjából azért minden megy szépen. Egyszer úgy történt, hogy egy sarkon váratlanul belebotlottam Willem Dafoe-ba, aki bágyadtan mosolygott. A Veszett a világ (directed by David Lynch) kapcsán járt arra, úgyis mint Bobby Peru, a felejthetetlen fogazatával. Másszor meg leugrottam Roman Polanski kalózhajójáról, bele abba a csodálatos azúrkék vízbe, miközben a fedélzeten Malcolm MacDowell kezében békésen tekergőzött egy óriáskígyó. Mr. MacDowell (nekem csak Malcolm, he-he) a Ha… (Lindsay Anderson) és a Mechanikus narancs (Stanley Kubrick) óta volt ikonom, így a személyes találkozás lenyűgözött. Harmadjára az történt, hogy sehogy sem tudtam jegyet szerezni Kuroszava Álmokjának díszbemutatójára, így kénytelen voltam csinos zakót venni, hajat fejtetőn copfba rántani és felmasírozni a vörös szőnyegen a stábbal. Nem tűnt fel senkinek, holott már akkoriban is adtak a biztonságra. Vacsora Monica Vitti mellett ülve, olyan is volt még. Külön köszönet a felejthetetlen Sallai Zsuzsának az olaszórákért. És Mészáros Mártának a Martinezben mindenért, ami film. Így megy ez, az élet néha elég színes, máskor meg éppen kevésbé. Most valamivel éppen kevésbé, de majd ez is elmúlik. Mindenesetre a kísérletezés, az marad.

Amikor felüvölt az aranysakál

Amennyire lehet, óvom magam a gyűlölettől és a frusztráltaktól, állatokon és növényeken merengek.

Ugyanakkor a kísérleti terepen én is, de még Godard is mehetünk a levesbe ahhoz a csávóhoz képest, aki éppen most akar leszokni a dohányzásról. Mert meggondolta magát. És mert a napokban betöltötte a 114. életévét, és így jelenleg ő a legidősebb ember a Földön. Ideje hát belevágni egy új kalandba. Fredie Blom dél-afrikai kétkezi munkást ebből az alkalomból otthonában kereste fel a BBC riportere (az én forrásom a 444) miáltal a következő tudással lettünk gazdagabbak: „Mindennap elszívok két-három pirulát.” A piruláról azt érdemes tudni, hogy a dél-afrikai szlengben az újságpapírba szorosan beletekert dohányból készült cigarettát jelenti. Íme a pontosítás: „A saját dohányomat használom, nem szívok cigarettát. A vágy a dohányzásra nagyon erős. Néha megígérem magamnak, hogy leszokom, de csak hazudok magamnak. A tüdőm rákényszerít a slukkolásra, így aztán tekerek egy pirulát. Ezért az ördög a hibás, mert az túl erős.” Fredie bátyánk tehát így kavarja. Magas, jó testfelépítésű, segítség nélkül jár, lassan ugyan, ám biztosan. A hallása kissé megromlott, de egyéb baja nincsen, hál’ Istennek. Kórházban egyszer járt, a térdével. Húst eszik hússal és zöldséggel. Már nem dolgozik. Ezeket mondja még: „Csak egy dolog létezik, az ember (Isten) a fejünk felett. Övé minden hatalom, nekem semmim sincs. Bármelyik pillanatban feldobhatnám a talpam, de ő itt tart. Már egy létrára sem tudok felmászni. Így csak üldögélek. Arra a nonszenszre, ami a tévében van, nincs időm.” Na így. Isten éltesse sokáig.

Ezen a ponton anyai nagyapám, néhai Széll Sándor jut eszembe, aki megjárt két világháborút (mert akkor meg olyan idők jártak), 96 évesen hagyott itt minket, a vége felé már csak üldögélt a lócán napi két doboz Kossuthtal meg egy demizson homokival Kecskeméten a Lenin utcában. Most már Kecskeméten nincsenek Lenin utcák, Mercédesz nevű utcák vannak, ennyi változott. Tehát semmi. Körbefordult a múlt. Legfeljebb tágul a világegyetem, talán. Nagyapám az utolsó tízesben nem nagyon szólt már senkihez. Azt gondolom, úgy vélte, minek. Néha eszembe jut, hogy az unokáját nézve, azt látja-e, hogy gyönge alak (Bereményi–Cseh)? Mert hogy a mi nyafogásaink onnan nézvést valóban nyafogások. Végül is nem verik szét havonta a fejünket a községházán, mert nem akaródzik belépni a téeszcsébe. Mások a módszerek.

Vajon nagyapám lehetett-e úgy depressziós, hogy magát a szót sem ismerte? Nekem meg miért dübörög a fejemben napok óta az URH együttes egyik dala, hogy „depressziós kísérleti állat vagyok”? Vagy nem én kiáltok, csak a föld dübörög? És hogy tényleg van-e élet a Földön a rock and rollon túl? Meg hogy tényleg mivégre mindez, Uram? Meddig tart nyitva az élet étterme? Séf vagyok-e már benne, vagy még mindig csak sztázsolok a reinkarnációim börtönében? Mindenesetre nézegetem az álláshirdetéseket. Postás, az jónak tűnik, oda talán felvesznek, nagy az ínség. Ez a Zoli, a mi postásunk nyugodt embernek tűnik. És Bukowski is az volt. Mármint postás. Ne próbáld, tedd. Klassz sírfelirat, vagány. A feleségem azt mondja, most jön a raktáros korszak. Nem teszi hozzá, hogy Dinikém, meg hogy itt fogunk élni. Nyilván H. Béla segédmunkásra utal, és ez kedves tőle, érdemeimen messze felüli. Túlélés. Na abban vagyunk baromi jók. Hetek óta halogatom, hogy kivágjam az elpusztult cseresznyefát, az elsőt, amit akkor ültettem, amikor ideköltöztem a faluba, ahol élünk. Nem visz rá a lélek, vagy mi. Mert az olyan végérvényes, illetve hát a kályhába rakás előtti pillanat.

A villanyvezetéket eszik a kecskék

A környéken, ahol élek, ha elhúznak a turisták, kiürülnek az utcák. Nem sétál azokon sem szakács, sem asztalos, sem programozó a kellő létszámban. Kecskét viszont egyre sűrűbben látni, és ez jó.

Node, mielőtt búskomorságra adnánk végképp a fejünket, lakodalom volt a mi utcánkban. Bűbájos ifjú pár, kedves násznép. Hajnali öt körül jár, dereng rendesen keletről, kiáltozni kezdenek a madarak. Szellő lengedez, könyöklünk a könyöklőn, nyitott ismeretlenek. Prágára terelődik a szó, hogy micsoda pompás város, ám belül már elviselhetetlen a turisták miatt – Én már csak Smíchovba járok, az Angyal környékére – mondja egy fiatalember, és az is kiderül közben, hogy komáromi, a Duna túlpartjáról való. Aztán azt is mondja még, hogy a központba akkor merészkedik csupán, ha felkeresné a Fekete Ökröt, mert ott a csapos úr és a pincér úr még a régi iskola, és ekkor már felhőtlenül nevetünk, mert hogy mi is és pont így, és eszembe jut barátunk, Honza és a kitörölhetetlenül beégett ihletett pillanat Havel úr születésnapján a Rolling Stones-koncerten, amikor a gyermek a nyakunkban ült a szakadó esőben a Jumpin’ Jack Flash alatt, és Hrabal úr a Tigrisben, és hogy unatkozik sógorasszony, vásároljon mosómedvét és még sok minden más, amiért élni fontos, sőt szükséges. Annak a realitása, hogy ez a beszélgetés megtörténjen ott, akkor és erről, a nullával egyenlő. Ez nem más, mint Isten végtelen szeretetének és együttérzésének újabb bizonyítéka.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 3. számában jelent meg, 2018. június 1-jén.

Hirdetés

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.