Ott tartunk, hogy már nem is csodálkozunk a pár napos híren, mely szerint mostantól engedélyt kell kérniük az Emmi alá tartozó intézményeknek, ha nyilatkozni akarnak. Az összes állami fenntartású kulturális intézmény csak akkor tarthat bármilyen sajtónyilvános eseményt, illetve akkor nyilatkozhatnak munkatársai, ha azt két nappal előtte engedélyeztetik a nagyságos minisztériummal. Nem stratégiai műhelyekről, politikai boszorkánykonyhákról van szó, hanem olyan műhelyekről, mint az Operaház, Nemzeti Múzeum, Müpa. Ebben a kultúrharcos világban nyilván minden részletre figyelni kell, és az orwelli rendszer egyre tökéletesebb – ellene nincs lázadás, morgolódás (legalábbis nem hallani róla), hanem a nagyságos vezetők összecsapják a bokájukat, értettem, kérem, nincs itt semmi látnivaló.
Nem csak ezzel van baj, dehogy. A magunk részéről hiába is próbálkozunk (pedig a Magyar Hang immár több mint három hónapja létezik, van húsz megjelent száma és kilencezer fizető olvasója), a nagyságos kormánytagok és fideszes politikusok mégsem válaszolnak az újságíróink által feltett kérdéseinkre, sőt kollégánkat be sem engedik a kormányinfóra. Hogy miért ez a megkülönböztetés, arra sem válaszolnak. Interjút is hiába kérünk egyiktől-másiktól, arra sincs válasz.
„Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de...” - Magyar Hang
Ha a félelem kultúrává válik, már nincs szükségünk diktatúrára, önmagunkat börtönözzük be.
Nem csak mi vagyunk így ezzel, a bátor és senkitől meg sem rettenő kormányunk még bátrabb vezetője olyan újságírónak legalább nyolc éve nem ad interjút Magyarországon, aki valódi kérdéseket tenne fel neki.
Közben pedig épül valami, aminek a végét nem tudjuk, de jó adag félelemmel van kikövezve.
Munkánk jó részét az teszi ki, hogy megpróbáljuk megnyugtatni előfizetőinket, nem lesz bajuk abból, hogy rendszeresen járatják a Magyar Hangot. A fineszesek ügyes megoldást találtak ki: családdal élő nagymama, idős szomszéd nevében fizetnek elő, ne tudja róluk senki, hogy ők is minket olvasnak. Az egyik, egyébként állami állásban dolgozó előfizető aggódó levelére azt írtam: ha kérdezik, mondja azt a kíváncsiskodónak, hogy ő nem tehet róla, régi Magyar Nemzet olvasó volt, és valószínűleg azért kapja a kiadónktól az ingyen lapot – ezzel egy időre talán sikerült megnyugtatni. Sok alkalmi vevő arra panaszkodik, az újságosnál mindig a többi lap alá, messze eldugva talál meg mindet. Őket arra szoktam biztatni, ahányszor arra járnak, mindig pakolják előre a Magyar Hangot. Nem mást letakarva, de láthatóvá téve minket is.
Nem tudom, mennyire jogos ez a félelem és hol és kinél alaptalan a paranoia. Egyre több és furcsább hírt kapunk mi is – egykori nemzetes kollégánk új állást kapott, de mielőtt alkalmazták volna, kihúzatták az önéletrajzából a napilapnál töltött nyolc évet. Az biztos, ha ennyi, és ilyen sokféle ember tart valamitől, akkor nem lehet az egész légből kapott fantázia. A vágyott konszolidációnak semmi jele – a harmadik kétharmadát töltő győztes erőből elillant az elegancia, a másik tisztelete, csak erőfitogtatás van és permanens háború, valamint lihegő bosszúvágy.
Ki finanszírozza a háttérből a Magyar Hangot? - Magyar Hang
Cirill és Metód hatása a magyar sajtópiacra, avagy így készül lapunk.
Az efféle dolgok természete az, hogy egészen jól elműködnek egy ideig. Csavarnak egyet a rendszeren, nincs ellenállás, mindenki tudomásul veszi az új helyzetet. Jön a másik csavarás, aztán a következő, egészen addig, amíg valami végérvényesen elszakad, és egyszer csak mindannyian arra ébredünk, hogy nem maradt már visszaút a normalitáshoz.
