Ezen a csodás, vulkanikus szigeten, mintegy ezer kilométerre a kontinenstől a portugál tengerészek a kései középkorban vizet és friss élelmet vettek fel, aztán visszafordultak, gyakorolták a távolsági hajózást. Csak a XV. században népesült be, és még a XX. században is nehezen lehetett megközelíteni. Az 1945 óta ellenzékben politizáló Winston Churchill 1951-ben, 77 évesen úgy döntött, hogy visszavonul Madeirára, és a továbbiakban a festészetnek szenteli magát. Ekkor azonban az addig kormányzó Munkáspárt vereséget szenvedett, és az alsóházban úgy döntöttek, hogy visszahívják miniszterelnöknek. Mivel az idő sürgetett, hidroplánt küldtek érte, amely az óceánra szállt le, és visszavitte Londonba. Churchill állítólag csak néhány napot töltött a festői halászfaluban, Camara de Lobosban, amely az utóbbi évtizedekben vele is csalogatja a turistákat: szobra – festőállvánnyal, ecsettel a kezében – a kikötőben áll, és a nevét több kocsma is viseli.
Tovább, de nem túl soká tartózkodott az „örök tavasz szigetén” az utolsó magyar király, IV. Károly, aki második, sikertelen visszatérési kísérlete után 1921. november 19-én érkezett a Cardiff brit könnyűcirkáló fedélzetén, és a spanyolnátha szövődményként a követező év április 4-én meg is halt tüdőgyulladásban. „Vele” többet találkozhat a turista, mint a brit miniszterelnökkel: Funchalban a hegytetőn áll az emléktemploma, benne a sírja, előtte a szobra, rajta magyar nemzetiszín szalag. Minden madeirai templomban látható a képe a boldoggá avatott, szerencsétlen uralkodónak, akinek jó szándéka ellenére sem volt esélye az Osztrák–Magyar Monarchia megmentésére. Gondoljuk csak meg: ha Ferenc József képtelen volt egyenlő jogokat biztosítani birodalma függetlenségre vágyó nemzetiségeinek, hogyan sikerülhetett volna ugyanez ifjú örökösének a vereségbe forduló világháború közepén?
Persze a csodálatos klímájú, botanikus kertnek is beillő szigeten – amelynek a repülőterére naponta érkeznek a turistákat szállító gépek – a napi politika is jelen van. „Melhor Madeira!”, olvasható a politikai óriásplakátokon. A portugál nyelvű jelszó annyit jelent: Jobb Madeirát. Fölötte egy szimpatikus szakállas, mosolygó ember látható, bizonyos Sérgio Goncalves, a portugál Szocialista Párt (Partido Socialista, PS) képviselője. Rövid madeirai látogatásom során többször is találkoztam a plakáttal, s magamban összevetettem a portugál politikát (amelyről meglehetősen keveset tudok) a magyarral (amelyről talán túlságosan is sokat). Eltűnődtem azon, hogy egy XXI. századi modern baloldali médiapárt (és a PS tudomásom szerint az) miért nem használ ennél tartalmasabb jelszót, miért elégszik meg egy ennyire semmitmondó szlogennel? Hiszen az országnak, ahol a párt által vezetett Baloldali Blokk most is hatalmon van, 2015 óta csak annyit üzen: „Juntos fazemos Portugal meilhor!”, vagyis: Együtt jobbá tesszük Portugáliát! Vele szemben a fő ellenfél, a (nevével ellentétben) jobbközép irányzatú Szociáldemokrata Párt jelszava: „Paz, Pao, Povo e Libertade!”, azaz Béke, kenyér, nép és szabadság!
A sört poharazgató, Madeirán időző brit nyugdíjasok között elvegyülve, a kora tavaszi napsütést élvezve azon tűnődtem, hogy a baloldali pártoknak Európa-szerte, így nálunk is, az egyik legfőbb gondjuk, hogy ha többséget szereznek a választásokon, utána már nincs mit mondaniuk a szavazóiknak. Előzőleg, a választási kampányban kíméletlenül ostorozták a hatalmon lévő jobboldali politikusok korruptságát és inkompetenciáját, felhívták a figyelmet a szociális egyenlőtlenségekre és a társadalmi igazságtalanságokra, kiálltak a kisebbségek jogai mellett. Hatalomra kerülve azonban a közvélemény szembesülhet azzal, hogy alapjában véve semmi sem változott, a gazdagok ugyanolyan gazdagok, mint azelőtt, és a szegények és a kisebbségek sorsa sem javult. Magyarországon is ez történt 2002 és 2010 között, igaz, erre az időre esett a 2008-as gazdasági világválság is, amely egyenesen lehetetlenné tette, hogy Gyurcsány Ferenc és kormánya ígéreteinek akár egy részét is valóra váltsa. Fel lehet tenni a kérdést: miért nem koptatja el Magyarországon a politikai „amortizáció”, vagyis a szociális és gazdasági ígéretek buborékjának kipukkanása a jobboldali Fidesz–KDNP kormány és személy szerint Orbán Viktor népszerűségét?
Lehet, hogy a választási siker kulcsa nem a mindig kétségbe vonható, a legtöbbször nem is tartós eredményeket hozó ígéreteken múlik? Hanem azon, hogy a kampányok visszhangot keltenek-e a választók „kollektív tudattartalmaiban”, és hangot adnak-e elfojtott, illetve csak szűk körben megnyilvánuló vágyaiknak és félelmeiknek. Ez utóbbiak „hasznosításához” ellenségképre van szükség, mégpedig olyanra, amely iránt az emberek többsége addig is ellenszenvet érzett, és a politikusok szavai, illetve az azokat közvetítő média csak felerősíti amúgy is létező, elfojtott indulataikat.
A jobb- és baloldali politikusok kézenfekvő céltáblái a gazdagok, a luxusban lubickoló nagyvállalkozók, akiknek korruptságáról, kétes üzelmeiről a közvélemény akkor is meg van győződve, ha nincs rá semmiféle konkrét bizonyítéka. Csakhogy számolni kell azzal is, hogy a szegények, illetve a megélhetési nehézségekkel küzdő tömegek egy idő után elfásulnak, egyre kevésbé hat rájuk a „szociális demagógia”. A NER milliárdosaira is érvényes az, amit a XX. század eleji Amerikában fogalmazott meg John D. Rockefeller, amikor az első milliója eredetét firtatták: „Csak arról ne kérdezzenek!”
A Fidesz–KDNP 2010 óta külföldi, illetve a határokon túlról fenyegető ellenségképekkel mozgósítja a választóit. (Lásd: Brüsszel és az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap, migránsok, Soros György, illetve az Egyesült Államok demokrata politikusai). Ezekről a propagandájában nem hajlandó lemondani, annak ellenére sem, hogy emiatt Nyugaton rendre „populistának” bélyegzik. A közvélemény-kutatások szerint a kormányzat „pávatánca”, a különböző hatalmi központok közötti ellensúlyozás, bár tagadhatatlanul kockázatos, népszerű a közvélemény számára. A magyar „néplélek” többre tartja, mint a szétforgácsolt baloldali ellenzék propagandáját, amely a Nyugathoz, az EU-hoz való teljes igazodás szükségességét hangsúlyozza, de ugyanúgy hiányzik a bizalmat keltő jövőképe, mint a „populistáknak”.
Portugáliának nincsenek ilyen gondjai, politikusai békén hagyják választóik „nemzeti büszkeségét”. Ide, az Ibériai félsziget nyugati szélére soha nem jutott el a kelet-európai háborúk szele sem. Történelme folyamán mindig bőségesen volt ideje arra, hogy igazodjon a világpolitikai széljáráshoz, és hagyományos, akár tespedtségnek is minősíthető nyugalom érződik a bel- és külpolitikáján. Ezt nekünk sajnos nélkülöznünk kell. És egy olyan csodálatosan szép, utó- és előszezonban kedvezménnyel élvezhető szigetünk sincs az Atlanti óceánban, mint Madeira.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/15. számában jelent meg április 14-én.
