Az érme egyik oldala
Nem kell ahhoz fanatikus állatbolondnak lenni, hogy az ember akár minden nap találkozzon az állatok sérelmére elkövetett hajmeresztő gaztettekkel. A legtöbb médium beszámolt például arról a pár hónapos németjuhász kutyusról, akiből két nyílvesszőt kellett kioperálni, és akiben a röntgen további számos légpuska-lőszert mutatott ki. Magyarán a kölyökállatot valaki vagy valakik céltáblának használták.
Ennyire szélsőséges esetek szerencsére ritkán fordulnak elő, de a kínzásoknak, veréseknek, rugdosásoknak, az állatokkal szemben mutatott állati brutalitásnak tényleg se szeri, se száma. Az ok sokféle lehet, a tudatlanságtól (a gyerek párnapos kismacskát csapkod a falhoz) a frusztrációk levezetésén át a szimpla szadizmusig: az eredmény szempontjából mindegy. A vandalizmus nemcsak a háziállatokat sújtja, gondoljunk csak a közelmúlt talán legnagyobb visszhangot kiváltó ügyére, a több tucat ragadozómadár, köztük védett fajok gátlástalan megmérgezésére.
Állatkínzássá, akár még végzetessé is fajulhat az odafigyelés, a minimálisan elvárható törődés hiánya is. Az állatoknak megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékra és vízre, a forróságtól és fagyoktól egyaránt védelmet nyújtó ólra-istállóra, a faj sajátosságainak megfelelő mozgási lehetőségekre, sérülés-betegség esetén orvosi ellátásra és ápolásra van szükségük. Bármely állatvédő szervezet honlapján tucatjával láthatók képek-videók a csontra-bőrre soványodott (esetleg éhen halt) lovakról vagy kutyákról, az eltetvesedő vagy üszkös sebektől szenvedő jószágokról, az ürüléktől soha meg nem tisztított ólakról, az egész életüket kétméteres láncon leélő házőrzőkről, akiknek rossz esetben a kölyökkorban rátett, kinőtt nyakörv minden mozdulatnál belevág a nyers húsba.
A kutyáknál külön kategóriát érdemelnek az úgynevezett szaporítók. Ők nem tudatlanságból vagy nemtörődömségből, hanem pusztán anyagi érdekből bánnak kíméletlenül az állataikkal, amelyeket egyszerűen babagyártó biorobotnak tekintenek. Ezek a szerencsétlen szukák általában egy szűk ketrecben vegetálnak, egyik almot hozzák világra a másik után, hogy aztán kizsákmányolt testükkel kidobják, rosszabb esetben elpusztítsák őket. A divatos fajtákhoz tartozó kölykök pedig minden orvosi ellenőrzés, oltások, papírok nélkül – persze olcsóbban – kerülnek állatkereskedésekbe, internetes hirdetésekbe, vásározók autójának csomagtartójába, hogy hamarosan kiderüljenek génhibáik, betegségeik, allergiáik.
Végül a viadaloztatásról is szót kell ejteni. Magyarországon az állatviadalok szinte kizárólag kutyákkal zajlanak, jellemzően staffordshire- és pitbull-fajtákkal és ezek keverékeivel. Nem véletlen, hogy az állatviadalok minden fajtája tiltott, hiszen a – sokszor az egyik fél haláláig tartó – küzdelem a kínzás minősített esete. És nemcsak a harcra kényszerített ebek tekinthetők áldozatnak, hanem a felkészítésük során használt nagyszámú „edzőpartner” is, akik csak arra szolgálnak, hogy a gladiátorok a felkészülés során széttépjék őket. Hosszabb távon a harcosok sem járnak jobban: a súlyosan sérült állatokat, legyenek akár győztesek vagy vesztesek, többnyire egyszerűen kidobják vagy hagyják kimúlni.
A magyar jogi szabályozás – amelyről a kormányzat képviselői előszeretettel nyilatkozzák, hogy „európai színvonalú” – kellő kereteket biztosítana az állatvédelemnek: tiltja, amit kell, és kellő büntetésekkel fenyegeti a törvényszegőket. De… a valóságban az ügyek legnagyobb része rejtve marad, és amely ügyben bejelentés születik, zömmel az is elhal a helyi rendőr(ök) és jegyző túlterheltsége vagy érdektelensége és a helyi állatorvos bátortalansága miatt. (Eleve megkérdőjelezhető, hogy a helyi közösségben zajló, a helyi „rosszfiúk” vagy „nagyfiúk” által elkövetett állatkínzások ügyében a helybélieknek kellene eljárniuk.)
Innen nézve aligha vitatható, hogy szükség lenne egy központi szervezetre, amely a helyi félelmektől vagy kapcsolati hálótól függetlenül, kizárólag a törvény szellemének megfelelően járna el – megfelelő hatósági jogosítványokkal, kellő szabályismerettel, saját állatorvosokkal – az egyszerű figyelmeztetéstől a pénzbírságon keresztül a veszélyeztetett állatok lefoglalásáig és esetleg az elkövetők állattartástól való időleges vagy végleges eltiltásáig.
Az érme másik oldala
Az állatvédelem feladatai a mai Magyarországon zömmel a civilekre hárulnak. Az állam ugyan jeleskedett a jogszabályok megalkotásában és szigorításában, mindenféle tanácsok, bizottságok, etikai kódexek létrehozásában, de kellő mértékű anyagi segítséget nem ad az egyre szaporodó feladatok ellátásához. A megélhetési válság miatt a feladatok bizony szaporodnak: az elmúlt hónapokban napról napra több az utcára kidobott, jobb esetben a menhelyekre leadott kutya-macska, az ellátatlan haszonállat. Ezzel párhuzamosan viszont jelentősen nőnek a költségek: a takarmány, az orvosi ellátás és a gyógyszerek, az energia és a víz drasztikusan drágulnak.
Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy felerősödnek az amúgy nem újkeletű umbuldák. Közszájon forgó megoldás például, hogy az ebrendészeti (magyarul: sintér) telepek több, a környékükön lévő településsel szerződnek a kóbor kutyák befogására, majd a fejkvótát minden önkormányzattól beszedik. Ennél sokkal durvább pletyka, hogy a befogott állatokat néhol különösebb skrupulusok nélkül „adják örökbe” harcikutyák edzőpartnereinek, persze némi szerény díjazásért.
Ilyen (persze ellenőrizhetetlen) szóbeszéd némely menhellyel kapcsolatban is elhangzik, szigorúan név nélkül, bizalmasan. Mint az is, hogy a mentés-örökbeadás csak fedőtevékenység a háttérben meghúzódó szaporító-biznisz számára. Megint más állatvédő alapítványokat az a vád ér, hogy a valóságnál sokkal több mentett lakóról regélnek, s így érdemtelenül jutnak jobb hírnévhez, több 1 százalékhoz, adományhoz, szponzorpénzhez, állami és önkormányzati támogatáshoz.
Akadnak olyan civilszervezetek is, amelyek nem tartanak fenn menhelyeket, de aktívan vesznek részt megkínzott vagy rosszul tartott állatok mentésében. Ezek között van, amelyiknél akkurátusan ügyelnek a szabályok legapróbb részleteinek betartására, de sajnos előfordul ennek az ellenkezője is. Lassan másfél éve, hogy a médiát is bejárta annak a videónak híre, amelyet az egyik ilyen szervezet saját maga töltött fel az internetre, s amelyen látható volt, amint leköpködték és trágár ordibálással félemlítették meg az ágyban fekvő halálos beteg tulajdonost. Az ilyen, hatósági szereplők és állatorvos nélkül zajló eljárások, amelyeknél a gondatlan tartásról, netán a bebizonyosodott kínzásról, no meg az esetleges elkobzásról nem készül jegyzőkönyv, bizony sokkal inkább minősíthetők jogtalan és jogsértő önbíráskodásnak. Olykor még az is felmerülhet, hogy némely állatok lefoglalása és elszállítása nem az eljáró emberek személyes érdekét szolgálják-e…
Innen nézve is egyértelmű, hogy szükség lenne egy olyan hatóság munkájára, amely nemcsak az állatkínzó tulajdonosok rendszabályozására, hanem az állatvédelem ügyeskedőinek és hiénáinak kiszűrésére is kellő jogosítványokkal rendelkezne.
Az érem harmadik oldala
Bármennyire világos, hogy a hazai állatvédelem jelenlegi – áldatlan és méltatlan – helyzetében nagy segítség lenne az állatrendőrség létrehozása és működtetése, az is világos, hogy ez jelentős befektetést igényelne, amire a kellő politikai szándék híján esély sincs. Márpedig az elmúlt egy-két év tanúsága szerint az érdemi változtatásokra, illetve az ezekhez szükséges anyagi eszközök biztosításra nincs akarat. Amióta a területnek miniszteri (sőt utóbb kormány-) biztosa van, sok minden történt, de csak olyasmi, ami jelentős költségráfordítást nem igényelt. A „soha nem látott” nagyságú civilpályázat ötszázmilliója is legfeljebb a fuldoklónak odavetett szalmaszál.
Úgy tűnik, a regnáló hatalomnak nem az állatok jóléte és az állatvédelemben dolgozók terheinek csökkentése fontos igazán. Ezen a területen is megelégszik azokkal a látszatokkal, amelyek néhány mosolygós sajtófotó és némi médianyüzsi révén a választópolgárok szélesebb tömegeivel igyekszik elhitetni az „európai színvonalat”.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
