Űrhajósok

Misivel folyton űrutazásokat tervezgettünk. Az iskolában, a pad alatti levelezés során csillagok és bolygók nevét írtuk gyűrött cetlikre, és azt mérlegeltük, hogy milyen sorrendben kellene végigjárnunk őket. Délutánonként ugyancsak űrhajónak képzeltük a rozsdás játszótéri vasmonstrumokat, amikor meg tanulás címén fölugrottunk valamelyikünkhöz, csillagászati albumokat lapozgatva terveztük tovább űrhajónk, sőt űrhajóink eljövendő útját. Amire – legalábbis hitünk szerint – a nem is olyan távoli jövőben sor kerül. Elvégre akkortájt már javában űrállomás és műholdak keringtek a Föld körül, versengve hasították a kozmoszt a szovjet űrrakéták, az amerikai űrrepülőgépek, és a majdani felnőttkorunkban játszódtak kedvenc sci-fi regényeink. Nem csoda, hogy készpénznek vettük, hogy mi már nem a Balatonra, netán a jugoszláv tengerpartra megyünk majd nyaralni, hanem minimum a Holdra, de lehet, hogy még messzebb, a Naprendszer bolygói vagy akár a csillagok közé.

Álmodozásunkat nagyban könnyítette, hogy mindkettőnk lakásán volt telefon. A miénket már nem is tudom, miféle szerencse folytán kötötték be viszonylag hamar, mindenesetre onnantól fogva nemcsak a szomszédság, de a mellettünk lévő panelházakból is átjártak hozzánk telefonálni. Misi szülei pedig a pártüdülő gondnokai voltak, ezért hát náluk is adva volt a folyton erős bakelitszagot árasztó, csörömpölő készülék. Mi meg boldogan kihasználtuk a helyzetet, és miközben hétfő délután a rádió előtt ülve arra vártunk, hogy a kívánságműsorból magnóra vegyük a kedvenc számainkat, fölhívtuk egymást, és akkor is a regénybe illő jövőnket tervezgettük.

Jó előre leosztottuk, hogy mivel kettőnk közül Misi a műszaki érdeklődésű, ő lesz az űrhajó parancsnoka, én meg elméleti ember lévén majd a kutatásokat koordinálom, ami természetesen ugyancsak roppant fontos feladat, és teljesen egyenrangú a parancsnoki szerepkörrel. Arról is szót ejtettünk, hogy milyen jó lesz az is, amikor telefonálás közben úgy tudunk beszélgetni, hogy nem csak halljuk, hanem látjuk is egymást. Merthogy a menetrend szerinti űrutazások és a Naprendszerbe tett kirándulások mellett a videotelefonálás lehetősége is rövidesen megvalósul, az megint csak nyilvánvaló. Legalábbis így gondoltuk akkor.

Misivel hosszú évtizedekkel az általános iskola elvégzése után találkoztam újra. Eljött egy könyvbemutatómra, nem sokkal utána pedig ismerősök lettünk az egyik közösségi oldalon. Pártüdülő már nincsen – legalábbis nem úgy –, én már rég el is költöztem a városból, Misin azonban nem fogott az idő: ugyanaz a puha tekintet és mosolygós arc néz vissza rám a profilképéről, amelyik egykor az iskolapadban meg a csillagtérképek fölött. A közösségi oldal chatfelületén bármikor ráírhatok, sőt akár internetes videóhívást is kezdeményezhetnék felé, és akkor létrejöhetne az évtizedekkel ezelőtt megálmodott videotelefonos kapcsolat. Űrutazást ellenben mostanság nemigen tervezgetnénk. Nemcsak azért nem, mert Misinek van egy kisboltja, ahol mindenfélét, de főleg élelmiszert árul, és elég sokat kell dolgoznia vele a családja megélhetéséhez, meg hát már én is többé-kevésbé kinőttem az álmodozások korából, hanem azért sem, mert a világ időközben másfelé haladt. A mi kettőnké éppúgy, mint ez a nagy globális valami.

Időnként eszembe jut, hogy mi lenne, ha egyszer tényleg ráírnék Misire. Például a videotelefonozást is kipróbálhatnám vele, ha már annyira maradi és vén vagyok, hogy mindeddig kimaradtam belőle. Megbeszélhetnénk, hogy ennyi legalább megvalósult az álmainkból, ha már űrhajós nem lett belőlünk. És én legalábbis arról is szót ejtenék, hogy mindabból, amit évtizedekkel ezelőtt a mi vágyott felnőttkorunkban játszódó regényekben olvastunk, sok minden jobbára ma is a sci-fi kategóriájába tartozik – egy akkor a mostaninál sokkal szebbnek és jobbnak remélt jövő lapjaira. Annak idején, onnantól számítva, hogy először kijutott a világűrbe, az ember néhány évre rá már a Holdra lépett. De hol vagyunk mostanság a 2001 Űrodüsszeiától?

Azt is elpanaszolnám Misinek, hogy úgy érzem, az utóbbi időben az emberiség aprópénzre váltja tehetségét. A zsebünkben minden évben új telefon lapul, na de ment-e a kütyük által a világ elébb? Ki se kell lépnünk a szobából ahhoz, hogy 3D-ben, HD-ben és 5.1-ben ott legyen előttünk a világ – mármint annak a majdnem tökéletes illúzióra épülő másolata. Ám miközben minden a mi szórakoztatásunkat szolgálja, azt az energiát, amelyet az elmúlt években a színes-szagos szimulált világ megteremtésébe öltünk bele, nem lehetett-e volna a valóság tökéletesítésére fordítani? Közelebb járunk-e problémáink megoldásához most, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor Neil Armstrong kis lépése ténylegesen nagy ugrást jelentett az emberiségnek?

Effélék járnak az eszemben, míg azon merengek, ráírjak-e Misire. Aki amúgy keveset van fent a közösségi oldalon, nyilván, mert ő is sokat dolgozik. Vagy talán neki is hiányérzete van, ahogyan nekem? Egyszer talán mégis megkérdezem tőle, esténként vajon ő is oly mélán nézi-e a csillagos eget, mint én. Ez azért hál’ istennek megmaradt nekünk. Csak azt nem tudni már, honnan és hova vágyódunk is el.

Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című tárcasorozatának többi írását itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!