Marcsival valaha együtt dolgoztam egy budai kisvendéglőben. Ő betanított szakácsként tevékenykedett, én pedig a mosogatást végeztem. A főnöknő szeretett minket, mert imádtunk viccelődni. Szinte minden percben harsány nevetés hallatszott a konyhából. Akkor is hahotáztunk, amikor Marcsi két deci konyakot öntött a húslevesbe. „Mit tehettem volna? A vezetőnő kutakodott nálam” – mondta széttárt karral. Persze a sok piálásnak később rossz vége lett. Marcsi többször elkésett, és a viselkedésében agresszív jelek mutatkoztak. Ráadásul lefogyott, így a megjelenése nem volt kifejezetten csábító. Nemsokára eltanácsolták az üzletből. A minap rekedtes női hang szólt a telefonba.
– Marcsi vagyok. Ugye, emlékszel még rám?
Hirtelen nem tudtam hová tenni, de aztán leesett a tantusz.
– Milyen apropóból jutottam eszedbe? – kérdeztem csodálkozva. Azt már nem is firtattam, hogy miért őrizte meg ilyen sokáig a számomat.
– Hiányoznak a cimborák. Szeretném, ha feljönnétek hozzám – mondta bizonytalanul.
Hosszú évek óta nem találkoztam vele. Akkoriban egy nyolcadik kerületi bérlakásban élt.
– Még annak az ősrégi háznak a levegőjét szívod? – tettem fel a kérdést.
– Igen. Az emelet és az ajtó sem változott. Mondjuk, én jócskán megrogytam, de azzal nem kell törődni. Jössz, vagy nem? – emelte fel a hangját.
Némi töprengés után beleegyeztem. Abban maradtunk, hogy szombaton este felmegyek hozzá. Azt is elmondta, hogy négy-öt főre számít, és a pia beszerzése a mi feladatunk lesz. Vajon kiket hívott meg rajtam kívül, tépelődtem magamban. Marcsi világéletében zárkózott volt, a macskáján kívül nem érdekelte senki. Az összejövetel napján vettem két üveg finom bort. Szándékosan cselekedtem így, mert a szőlőnedű nem árt annyira, mint például a konyak. Magamról sem feledkeztem el, absztinens lévén üdítőt pakoltam a szatyorba. Hét óra előtt pár perccel beléptem a kapun. A sötét lépcsőház egy cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig vártam, hogy felérjek az emeletre. A kopott, festék nélküli ajtó félig nyitva állt. Óvatosan kopogtam, mert az összeszáradt gittdarabok enyhén remegni kezdtek. A konyha félhomályából egy irgalmatlanul sovány nő bújt elő. Szakadt köntöse a földet érte, papucsán milliónyi zsírcsepp fehérlett.
– Örülök, hogy rajtad nem fogott az idő – bókolt erőltetett mosollyal. Szájában már csak a piros íny árválkodott. Képtelen voltam megszólalni. Ott toporogtam a küszöbön, és Marcsit néztem. – Mit vagy úgy oda – törte meg a csendet. – Nem láttál még nádszálkarcsú nőt?
Ennek hallatán kitört belőlem a nevetés. Átöleltem, aztán bementünk a szobába. Az öreg meggyfa bútorok komor hangulatot árasztottak, a piszkos falon néhány családi fénykép díszelgett. A parketta folytonossága is több helyen megszakadt.
– Mi ez? – mutattam rá.
– Egyszer meggyulladt az ágynemű, és a pernye belekapott a fába. Azóta ilyen – válaszolta egykedvűen. Leültünk a heverőre. Tekintete azonnal a borra tévedt.
– Igazán kinyithatnád – kérte. Dugóhúzó híján késsel kínlódtam ki a parafát. Marcsi magához ragadta az üveget, és rövid idő alatt végzett a tartalmával.
– Merre bolyongtál az évek során? – kérdeztem tőle.
– Amikor kirúgtak a kocsmából, elmentem egy másikba. Igaz, ott takarítónőként alkalmaztak, de nem bánkódtam miatta. Valamiből élni kellett – felelte szomorkásan. Közben a keze csikket keresett a hamutartóban.
– Megőrültél, itt a cigaretta! – fogtam meg az asztalon pihenő csomagot.
– Tudom, de én mindent beosztok. A rokkantságom óta az apró részletekre is figyelnem kell – válaszolta határozottan. Lassan eltelt egy óra, ám a többieknek híre-hamva sem volt.
– Ketten leszünk egész este? – kérdeztem némi szünet után. Ekkor felállt, és az ablakhoz totyogott.
– Az a helyzet, hogy csak téged hívtalak – mondta könnyes szemmel. – Nekem már macskám sincs, totál egyedül maradtam. A napokban kórházba kerülök, mert gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gondoltam, elég egy ismerős is, akivel dumcsizhatok.
Szavai valósággal letaglóztak. Úgy éreztem, hogy az agyamból kihullik minden gondolat. Odamentem hozzá, de hang nem jött ki a torkomon. Némán bámultuk a szemközti ház falát.
– Ha a halálnak van humora, akkor nagy baj nem lehet – fakadt ki hirtelen, és felnevetett. Ezután éjjel kettőig beszélgettünk, felidézve a régi szép időket. Marcsi feldobódott attól, hogy végre kiöntheti a lelkét valakinek. Két hét elteltével meg akartam látogatni a kórházban, de az ágya már üres volt. Időközben úgy döntött, hogy az égiekkel bulizik tovább.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/10. számában jelent meg március 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/10. számban? Itt megnézheti!
