Grigorij Alekszandrovics Patyomkin elévülhetetlen érdemeket szerzett a Krím-félsziget visszacsatolásában. Oroszország 1783-ban annektálta a korábban az Oszmán Birodalom uralta területet, amelyre a dicső tettéért tábornaggyá előléptetett Patyomkin vonult be elsőként. A legenda szerint Nagy Katalin néhány évvel későbbi látogatásakor a herceg valódi falvakra emlékeztető díszletet húzatott fel a Krímben, hogy a cárnőt a félsziget gazdagságával ejtse ámulatba. S bár a történetet vélhetően Patyomkin ellenlábasai – volt belőlük elég – találták ki és terjesztették el, a hazug és álszent propaganda szimbólumaként megjelenő Patyomkin-falu a mai napig megőrizte jelentését.
Büszkék lehetünk rá, hogy ezt a jelentést most mi, magyarok gazdagíthatjuk azzal, hogy a propaganda szolgálatába állítjuk a Patyomkin-falu inverzét. Az ámítás változatlan, a homlokzat azonban nem a szegénységet, hanem a mérhetetlen gazdagságot hivatott elfedni.
„Nem szeretnék egy olyan cégben tulajdonos lenni, amely közpénzeket nyer” – mondta a Portfóliónak adott interjújában július elején Tiborcz István, Orbán Viktor miniszterelnök veje. Szavai óhatatlanul is felidézik Woody Allen legendás filmje, az Annie Hall nyitójelenetét, amelyben a rendező játszotta főhős a nőkhöz való ellentmondásos viszonyát magyarázandó kijelenti: „sosem szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak”.
Tiborcz István és a közpénz kapcsolata – az Annie Hall-i értelemben – az Elios-ügy idején mélyült el. A miniszterelnöki vő vezette cég közvilágítási beruházása legalább 13 milliárd forintjába került az adófizetőknek, miután az Európa Csalás Elleni Hivatala (OLAF) azt javasolta az Európai Bizottságnak, hogy a messziről bűzlő korrupció miatt ne folyósítsa a pályázati pénzeket. A magyar kormány a botrány elkerülése érdekében inkább átvállalta – vagyis közpénzből fizette – a költségeket.
Ám ahogy a filmben Alvy Singert sem töri össze egy-egy szakítás, a kudarc után Tiborcz István is folytatja hódításait; a használhatatlan közvilágítást követően a turizmus került érdeklődése homlokterébe. Stratégiája pontosan nyomon követhető: nagy múltú és nagy értékű ingatlanokat vásárol meg és újít fel jellemzően állami hitelből, hogy az épületekben szállodát, éttermeket és üzleteket alakítson ki. És ebben még a koronavírus-járvány sem akadályozza, hiszen mint az említett interjúban hangsúlyozta, a turizmus tekintetében nem egy-két, sokkal inkább tíz-húsz évre tervez.
Az európai összevetésben is pompás turai Schossberger-kastély, az Andrássy úti egykori Weiss Manfréd-villa és a Szabadság térre néző Adria-palota mellett ennek a hosszú távú projektnek a része az Apáczai Csere János utca és a Vigadó tér sarkán álló Mahart-ház is. Egészen pontosan a Futura-házat, a Mahart-házat és egy XIX. századi neoreneszánsz palotát is magában foglaló tömb, amelynek fejlesztésére 8,4 milliárd forint állami kölcsönt kapott Tiborcz István cége, a BDPST Zrt.
Hogy ez a közpénzből finanszírozott fejlesztés pontosan mit jelent, arról az Apáczai Csere János utcán végigsétálva magunk is meggyőződhetünk. A világörökségi területen álló, vagyis elvben nemzetközi védettséget élvező műemlékeket tökéletesen kibelezték. A külső falak hatalmas vastraverzekre támaszkodva őrzik egy valamikori épület emlékét, de az üres ablakokon és a kapu helyén tátongó nyíláson át a munkagépek kimarta semmibe láthatunk.
A teljes belső bontásra egy 2018. szeptemberi rendeletmódosítás miatt nyílt lehetőség, ennek értelmében ugyanis elegendő, ha a beruházó a homlokzatot megőrzi. Így lesz a nemzeti kulturális emlékezetben kiemelt szereppel bíró épületből nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű ügy. Vagyis ekként készül a Patyomkin-recept kifordításával a Tiborcz-falu.
Ahogy a fejlesztő BDPST nevének kiejtésekor a magánhangzókat, úgy hiányolhatjuk az épületekből a belső tereket, ezek eltüntetése azonban a stratégia szerves része. A bontás egyértelmű üzenete ugyanis, hogy a szerzés sosem múló mámorában az emlékek elveszítik értéküket, a NER számára a műemlék csak akkor fontos, ha gyakorlati haszna van. Ha a sosem létezett múltat lehet visszaépíteni, vagy a rekonstrukcióval egyszersmind birtokon belülre is kerül a kőbe zárt kulturális emlékezet.
Nem elég azonban megszerezni és átalakítani, szükség van a homlokzatra, hogy a látszat vállalja magára a jelentést. A NER macskája így fog egyszerre kint s bent is egeret. Megőrzi a műemlék külsejét, hogy örüljön a nép, de a patyomkini díszlet el is takarja a belső fényűzést, ahová mindazok, akik finanszírozták a luxust – az egyszerű adófizetők –, úgysem tehetik be a lábukat.
Az 1910 és 1913 között épült szecessziós palota, amely a Magyar Királyi Folyam- és Tenger-hajózási Rt., a későbbi a Mahart székháza volt, eltűnt. Falak maradtak csak, hogy elfedjék, hogy csak falak maradtak. És akármerre nézünk, ugyanilyen falakat látunk magunk körül.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!
