Váratlanul megtréfált a multiverzum: szinte egyszerre jelent meg a woke-mozgalmat bíráló írásom, amelyben a világirodalom ideológiai alapú cenzúrázását nehezményeztem, valamint a Hvg-nek a fél valóság letagadását diktáló száma, amely egy címlapot és két írást rendelt az arra vonatkozó üzenet közvetítésének, hogy a wokeness Magyarországon lárifári, úgyhogy az azt illető kritika vagy figyelmeztetés nem más, mint Orbán Viktor szolgálata. A liberális hetilap szerint a wokeness elutasítása és az illiberalizmus egy tőről fakad, úgyhogy aki a kulturális baloldaliságot bírálni merészeli, az Rogán Antal meg Habony Árpád kottájából játszik, és lényegében az Orbán-kormány homofóbiás kampányához asszisztál. Tóta W. Árpád publicisztikájában egyenesen Orbán Viktor hasznos hülyéinek bélyegzi azokat az „öregedő-meszesedő libsiket”, akiknek van pofájuk magyarként az eltörléskultúra miatt aggódni.
Jelzem Tóta W. Árpádnak, hogy a progresszió meg a wokeness nem szinonimák, még akkor sem, ha a balos identitáspolitika a haladás és a liberalizmus ideavilágának egészét eluralni igyekszik, amely törekvésében a jobboldali identitáspolitika még segíti is. A wokeness egy szélsőséges nézetrendszer, amely számos elemében emlékeztet a bolsevizmusra: jogosan mutat rá bizonyos társadalmi igazságtalanságokra, hogy aztán jóérzésű emberek ezek iránt érzett rokonszenvére parazitaként rátelepedve fertőzze őket a maga dogmatikus és bigott eszméivel. A bolsevikok sem alaptalanul mutattak rá a munkásosztályt sújtó méltánytalanságra, csak épp a gyakorlatban kivitelezett megoldásaik okoztak világszerte társadalmi katasztrófát.
Nem kétséges: a Hvg szerzőinek igazuk van abban, hogy Magyarországon kifejezetten és kizárólag a wokeness uralmától rettegni farizeizmus – az azonban nem várható el magyar emberektől, hogy ne legyenek többé felelős polgárai a világnak, hanem érjék be azzal, hogy Magyarország ellenzéki lakossága lehetnek. Azt állítani, hogy egy gondolat kimondása előtt erkölcsi kötelesség végiggondolni, hogy az majd Orbán Viktornak hoz vagy visz, nem pusztán háborús pszichózisról, de szellemi és lelki alávetettségről tanúskodik – persze miért is működne e téren másképp az orbánista Bayer Zsolt és a gyurcsányista Tóta W. Árpád? Jelzem, hogy Amerikában, a wokeness szülőhazájában és kulturális uralmi terepén ez az eszmerendszer nem ártalmatlan értelmiségi hóbort – a nyugaton játszott szerepét legalább annyira alaptalan és helytelen bagatellizálni, mint a magyarországi jelentőségét irreális mértékben felnagyítani. Jelzem Tóta W. Árpádnak azt, amit nyilván maga is tud, csak a körme szakadtáig tagad: a wokeness nemcsak azt jelenti, hogy elit egyetemeken nem látják szívesen a szélsőjobbos uszítókat, viszont berendeznek egy gendersemleges vécét a bizonytalan nemi identitásúaknak, az a politikus meg, akinek előkerül a fiatalkori fényképe, amely szerint egy farsangon valaha indiánnak öltözött, végre szégyellje el magát, és kezdjen el magyarázkodni. Az Egyesült Államok egyetemi közegében ugyanaz a sors vár azokra, akiket a woke-elit sokszor névtelen feljelentések alapján, a védekezés lehetőségét megtagadva bizonyos kisebbségi ügyek iránt érzéketlennek ítél, ami a hetvenes évek Magyarországán a rendszerellenesnek ítéltekre: meghurcoltatás, elhallgattatás, kirúgatás. Sőt: valójában a megvádoltak ügyének jogállami kezelését feleslegesnek tekintő és az ártatlanság vélelmét tagadó wokeness sokkal jobban hasonlít az Orbán-rendszerre, mint azt akár Tóta W. Árpád, akár Bayer Zsolt valaha is elismerné.
Ahogy a wokeness hasonlít a bolsevizmushoz, az Orbán-rendszer szellemét kölcsönző alt-right éppúgy emlékeztet a fasizmusra. Míg a hatalomért az intézményeken át hosszú menetelést folytató woke-mozgalom a kultúrában foglal el erősebb pozíciókat, addig a Fehér Házat négy évre elfoglaló, s ezáltal a Republikánus Párt elitjének és szavazóinak jelentős részét a maga képére formáló alt-right a politikában szerzett nagyobb befolyást. Magyarországon az alt-right tagadhatatlanul hatalmon van, és szüntelenül a woke-világnézet képezte veszélyre hivatkozva uszít a legkülönbözőbb kisebbségek ellen – a Hvg által diktált morális dilemma pedig az, hogy szabad-e ebben a helyzetben magyarként a wokeness absztrakt erkölcsét és dogmatikus követelményrendszerét is bírálni, amikor épp kigyomlálja a világirodalomból az offenzívnek ítélt kifejezéseket, vagy amikor mondjuk karriereket tesz tönkre a jogszerű eljárásra tett kísérlet legcsekélyebb jele nélkül? Igaz-e, hogy egy szabad állampolgárnak Magyarországon kizárólag az alt-right ideológiáját erkölcsös bírálnia, mert Magyarországot az alt-right, nem pedig a wokeness uralja és kormányozza?
Meggyőződésem, hogy a woke-ideológia bírálata nem pusztán helyes, de erkölcsileg kötelező. Épp az játszik Orbán Viktor kottájából, aki elhallgatja, hogy a wokenessnek igenis van egy kifejezetten liberális kritikája, amely élesen különbözik az alt-right reakciós szellemétől. Kizárt, hogy a woke-bírálatot helyes vagy akár csak célszerű volna átengedni a trollkurzusnak, hiszen a Fidesz ideológusai, politikusai, propagandistái és hívei pont azt akarják, hogy ez egyszer s mindenkorra az ő privilégiumuk legyen. A gondolatok és vélemények taktikai szelekciójának duplagondol által vezérelt magatartása semmivel nem kisebb hiba, mint az antibolsevizmust átengedni a fasisztáknak, mondván hogy ők ezen vagy azon az égtájon épp veszélyesebbek, mint a bolsevikok. Ahogy az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában számos értelmiségi fogalmaz meg rendszeresen az emberi szabadság eszményét védelmező kritikát a wokeness elveivel és gyakorlatával szemben anélkül, hogy trumpizmussal vádolnák őket, úgy szabadjon már a gyarmatokon is régi vágású liberálisként hozzászólni a világ dolgaihoz, és szabadjon ettől még az illiberális hatalomtól független polgárnak maradni.
Attól, hogy a felháborodásomat fejezem ki amiatt, mert a wokeness cenzúrázza a világirodalmat, legfeljebb a Holdról vagy Tóta W. Árpád szemüvegén át nézve tűnhetek Gajdics Ottónak. A törzsi megszállottság ködét eloszlatva kétség sem fér ahhoz, hogy amíg én liberális vagyok, addig Gajdics Ottó reakciós: míg nekem az a bajom a woke-ideológiával, hogy az úgy képviseli a szabadság és az egyenlőség eszméit, hogy az emberi szabadságot meg az emberi méltóságot lábbal tiporja, addig Gajdics Ottónak magával a szabadsággal és az egyenlőséggel van baja, meg azzal, hogy ezeket akárki akárhogy is képviseli. Én arra törekszem, hogy egyértelmű határt vonjak a liberalizmus és a wokeness közé, Gajdics Ottó célja ezzel szemben az, hogy ezt a két fogalmat minél inkább összemossa. Ha Tóta W. Árpád értékhasonlóságot lát az én narratívám meg a Gajdics Ottóé között, akkor a hiba az ő készülékében van: csak az nem látja az ennyire különböző árnyalatokat, aki színvakká vált a narancssugárzás verőfényében.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/16. számában jelent meg április 21-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
