A Fidesz sikerrel ugrotta meg az első akadályt, amit az egészségügyi veszélyhelyzet kezelése jelent, így megítélésének alakulása elsősorban – sőt szinte kizárólag – azon fog múlni, mit tud kezdeni a gazdasági válsággal.
Pápay György
Úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer nem más, mint a posztkommunizmus politikai gyakorlatának megvalósítása a rendszerváltás vívmányai nélkül.
Kissé ijesztő belegondolni, a válság kezdete óta hányszor kényszerült korrekcióra a kormány olyan kérdésekben, amelyekről nem volt hajlandó nyíltan beszélni.
Azért támadja ennyire vehemensen a Fidesz, mert ma akarva-akaratlanul ő testesíti meg Magyarországon az aktív ellenzékiséget.
Az a fajta háború, amit a magyar kormány a koronavírus-járvány idején az ellenzékével szemben visel, egészen példa nélkülinek mondható Európában
Semmiféle rendkívüli helyzet nem kellett ahhoz, hogy Magyarországon demokratikus kulisszák között kialakuljon a kormányzati túlhatalom.
Az ellenzéki rutin jelenleg nem sokat ér, sőt rosszabb esetben akár el is idegenítheti azokat, akik bíznak a kormányzati válságkezelés sikerében.
Ha egy kormány gesztusokat vár az ellenzéktől – ráadásul egy módszeresen legyengített ellenzéktől –, először neki magának kell gesztusokat tennie.
Az erős vezető, akinek a hatalmát nem korlátozzák erős intézmények, gyakran nem tesz mást, mint fék nélkül száguld a szakadék felé.
A koronavírus-konteókkal szembesülve már-már félelmetes belegondolni, hogy évek óta hasonló színvonalú összeesküvés-elméletek emelkednek a hivatalos kormányzati kommunikáció szintjére.
A frontvonalak összekuszálódását követően jóval nehezebb a számos sebből vérző Nattal kapcsolatos minden szakmai kritikát a pártpolitikai térbe tolni.
Hadházy Ákos felvetésének az a legelőremutatóbb eleme, hogy az ellenzéki pártoknak egy „árnyékparlamentet” kellene létrehozniuk.