Innen már csak egy logikai lépés, hogy a kormány a külföldi bűnözők elengedésével voltaképpen a szuverenitásunkat fenyegeti. Vagy legalábbis olyan tevékenységet folytat, amely érdemes lehet a Lánczi Tamás vezette Szuverenitásvédelmi Hivatal figyelmére.
Mindannyian tudjuk, bőven lenne mozgástér olyan spórolásra, ami nem érinti a polgárok mindennapi életét, ami nem jelentene megszorítást. Ez viszont nem megy politikai fordulat nélkül.
Nem tudhatjuk, hogy a hivatal tevékenysége kimerül-e majd unalmas jelentések megfogalmazásában, vagy harcosabb üzemmódba kapcsol a kampányban. Attól tartok, ezt nem is Lánczi Tamás dönti el.
A fedezet nélküli, később kamatostul visszavett osztogatás eszközét minden bizonnyal ismét bevető Fidesz számára az igazi tét nem is belpolitikai az idei választási évben.
A mai rendszert döntő részben nem társadalmi igény hívta életre. A folyamat nem eleve elrendelt; nem társadalmi kényszerek, hanem az egyes szereplők olykor esetleges döntései alakítják.
A miniszterelnök nem csupán a brüsszeli bürokráciával, hanem az uniós tagállamok nagy többségének álláspontjával kerül újra és újra szembe, ami ő és az országa számára aligha biztosít hosszú távon nyerő pozíciót.
A miniszterelnök mert szerény célt kitűzni, és – ahogy máskor is – a saját maga által meghatározott feltételek alapján győztesnek tudja nyilvánítani magát.
Az ősbűnt nem meghaladni, hanem arra hivatkozva újra és újra elkövetni igyekszik a magyar politika. Érdemi vitákban kiérlelt megoldások keresése helyett változó érdekeik szerint rángatják a szabályokat, döntenek emberek, tájak sorsáról. Tehetik, hiszen hagyjuk, hogy így legyen.
Miféle birodalmak vesznek most körül bennünket, amelyek temetésén szívesen részt venne a miniszterelnök? Netán az Európai Unió, amely ellen konzultációs papírok kitöltésével kellene szabadságharcot vívni?
