Azt olvastam az újságban, hogy a főnököm szerint mi, akik ebben a szakmában dolgozunk, szinte mind borzalmasan teljesítünk, a munka, amit kiadunk a kezünkből, nyolcvan százalékban a kukába való. Szoktak a főnökök ilyet mondani, nem?
Annak ellenére kevesen tudják elhelyezni Jeseník fürdővárost a térképen, hogy a hely szellemét igen gyakran megidézzük Magyarországon is, amikor a hideg vizes borogatás helyett priznicet mondunk.
A felső tagozatba lépő tanulókat mind beléptetik az iskola nagykórusába. Nem egyéni döntés kérdése, akar-e valaki karénekes lenni, ez a rendszer, ötvenéves hagyomány, ellenvetésnek helye nincs.
A taxis nagydarab, kopasz ember volt. Robi arra gondolt, fölvethetné neki, hogy amennyiben nem ismeri a közlekedési szabályokat, úgy miért vezet taxit. De ezt túl erősnek érezte. Helyesebben ő érezte magát gyöngének a taxishoz képest.
Hiába rejtették el felmenőim a hozzájuk tartozó lovakat olyan félreeső helyeken, ahol egyszerű halandó sohasem találta volna meg őket, ezek az idegen emberek, vagyis a „ruszkik” csalhatatlan szimatukkal odataláltak.
Hogy került az épp 15 éve elhunyt Puskás Ferenc 1984-ben egy angyalföldi fogorvosi rendelőbe és mi köze volt mindennek egy alexandriai vacsorához?
Az egykori bánya alatt, a tóra néző telkeken sorra nyitottak a panziók, fogadók, a műveléshez fáradt vagy lusta helybéliek pedig egymás után adták el régi présházaikat, hogy a szőlők helyén új, pazar nyaralók épüljenek. A polgármester ebben a fejlődés jelét látta.
A telefon sok évtizedünk és millió szavunk néma tanúja volt. Őriztem volna, mint családi múltunk fontos darabját. Az ügyfélszolgálaton meg kidobták.
„Srácok, azt tudjátok, hogy ez a zene nem tiszántúliaknak való?” Nem közöl. Kinyilatkoztat. A nagydumás őszes hajú konokul hallgat. A szőke nem tudja, mennyi ebben a hallgatásban a dac, a frusztráció, mert találva érzi magát barátja.
Az ember alapvetően az idegeskedéstől szokott dadogni. Viszont én abba a kisebbségbe tartozom, amelyik nem attól. Nemcsak attól, nem föltétlenül attól. Hanem úgy általában véve mindentől.
A haladó szellemű középosztálybeli anyákat a gondosan előkészített újratölthető vizespalackról, bedobozolt, felkockázott idénygyümölcsről és a „mosipelusról” ismerhetjük fel, a progressziót figyelmen kívül hagyókat a bolti barackléről, ropiról és eldobható pelenkáról.
Erzsit mindenki csúfolta, mert ő nem sváb, egyedül ő nem járt a nemzetiségi néptáncra, pedig ő akart volna, de a szülei nem engedték, és pénzük sem lett volna a ruhabérlésre a fellépésekhez.
A közeli újságárus túl régóta hallgatja a zenét, vagy nagyon nem szereti a stílust. „Károly, fejezd be, vagy idehívom a rendőröket!” – ordítja el magát.
Délelőtt a ház előtti gyepen boltosdit játszottunk, papírpénzt rajzoltunk, aprónak ott volt nagyapa régipénz-gyűjteménye, pultnak két gyerekszék, begyűjtöttük az árukészletet: a ház mögötti bokrosban mindig volt gyomlálni való.
Janó barátomnak mindenről a sör jutott eszébe. Élete alkonyán már csak sörösüvegeket festett. A külvárosi búfelejtőben állította ki őket, sörivó híveinek nagy gyönyörűségére.