Kezdőlap Tudomány Európa szület...

Európa születése? 1250 éve lépett trónra Nagy Károly

Nagy Károly volt az első, aki Róma bukása után birodalmi léptékű terület urává vált Nyugaton, egyúttal képes volt leválasztani a császári titulust az antik–bizánci hagyományokról.

HIRDETÉS

Ma van éppen 1250 éve annak, hogy elfoglalta a frank királyi trónt Nagy Károly, akiben – sokan így vélik – Európa politikai vázának lefektetőjét tisztelhetjük. A kora középkor talán legnagyobb hatású uralkodója. A frank király, majd császár kiváló hadvezérként, kérlelhetetlen államférfiként, valamint a művészetek, a művelődés és az oktatás nagy támogatójaként is ismert, akit mind a franciák, mind a németek dicső előképüknek tekintenek a mai napig.

Végignézve Károly bő negyvenöt éves regnálását, többször is úgy alakultak az események, hogy az neki kedvezett. Birodalomépítés szempontjából a 771-es év bizonyult sorsfordítónak: az év december 4-én váratlanul, ám természetes úton elhunyt öccse, Karlmann, akivel apjuk, III. Kis Pipin 768-as halála után osztoztak a trónon. Ezzel Károly megspórolt egy küszöbönálló polgárháborút, amelyet a Karlmann körüli emberek szítottak rossz tanácsaikkal.

Nagy Károly kardot adományoz Rolandnak. A kompozíció egy 14. századi angol vagy francia krónikából származó másolat, és egyesek vitatják eredetiségét. (Forrás: Wikipedia)

Ezt követően mintegy három évtizednyi háború várt az uralkodóra. Harcolt többek között a pápa védelméért a longobárdok ellen Itáliában, Hispániában az arabok ellen – ahol a Pireneusokon át visszavonuló seregének hátvédjén a Roncevaux völgyében rajtaütő baszkok 778. augusztus 5-én a később a Roland-énekkel halhatatlanná váló breton palotagrófot, Hruodlandust és több főemberét is megölték.

Ádáz, évtizedes harcot vívott a szászokkal, a bajorokkal, akárcsak a Pannoniát akkortájt uraló avarokkal, vagy épp a szlávokkal, a britekkel és a skandinávokkal is. Egyes számítások szerint az apjától örökölt területek mintegy kétszeresét ő adta a birodalomhoz. Ez pedig azt jelentette, hogy a Nyugatrómai Birodalom felbomlása óta a kontinens nagy része egy jogar alatt egyesült; a brit szigeteket, majd egész Hispániát leszámítva. Károly azonfelül olyan – a Rajnától keletre, a Dunától északra fekvő – térségeket is elfoglalt, amelyeket a rómaiak nem.

Hódításait részben az mozgatta, ami korábban egy idő után már magát Rómát: egyfajta kényszer, hogy a harcban őt követők anyagi igényeit kielégítse. A szerény pénzforgalom miatt a vagyon jelentősebb gyarapításának egyetlen lehetősége a földszerzésben rejlett. Ahhoz azonban, hogy a királyi birtokok és a már meglévő egyháziak csökkenése nélkül a hűbéreseit kellő vagyonnal tudja honorálni, hódítania kellett. A föld nemcsak a nemeseknek, de az egyháznak is kellett, mivel Károly az elfoglalt, jórészt pogány térségekben hatalma megszilárdításának egyik pillérét az általa az új területeken alapított kolostori hálózatban, annak keresztény-hittérítői tevékenységében látta.

Lovasszobor II. Kopasz Károly (850–877) lotharingiai királlyá koronázása alkalmából 869 tájáról. Az uralkodó ezzel kívánt tisztelegni Nagy Károly előtt, a szobor arcvonásai nagyon hasonlítanak Károly császárrá koronázása alkalmából 800-ban kiadott ezüst dénárain látható portréjára. A bronzszobor eredetileg a metzi katedrálisban állt, ma a Louvre-ban található. A képen látható másolat 1853 és 1870 között készült. (Forrás: Wikipedia)

Noha modern értelemben vett integrációról nem beszélhetünk, de a közigazgatás grófságok, őrgrófságok mentén, azonos rendszerben történő megszervezése azt célozta, közeledjenek egymáshoz a birodalmon belülre kerülő, a társadalmi szervezettségben olykor egymástól nagyon messze álló, így ebből a szempontból is heterogén népcsoportok. Károly intézkedései olyan rendi társadalmat céloztak, amelyben az egymásnak alá- és fölé rendelt struktúrában mindenkinek megvolt a maga szerepe. Mindezt szigorú hűségesküvel és egyházi támogatással megerősítve.

Viszonya az egyházzal és a pápasággal több okból is szoros volt. Mivel Károly fogékonyságot mutatott a szellemi művelődésre, uralma alatt a háborúskodás mellett jutott ideje az oktatás fejlesztésére, megszervezésére és a kultúra terjesztésére is. A hozzá köthető karoling reneszánsz jegyében a korábbi időszakokhoz képest szervezettebb keretek között zajlott az addigi ismeretek átadása, összegzése, az antikvitás még meglévő szellemi termékeinek konzerválása. Károly felismerte a kolostori műhelyek fontosságát, az új formátum, a kódexben rejlő lehetőségeket, és ösztönözte például azt, hogy egy-egy kolostornak minél nagyobb „könyvgyűjteménye” legyen, s amint azt végrendeletéből tudni lehet, neki is volt személyes „könyvtára”, amelyet halála után kiárusításra kínált.

Noha írni – állítólag – a monogramján kívül nemigen tudott, bábáskodása mellett aacheni udvarában sokáig az oktatásért felelős, hírhedt angol teológus-szerzetes, Alkuin vezetésével tökéletesítették a Karoling-minuszkula néven ismert, hosszú ideig meghatározó, a könyvmásoláshoz ideális kisbetűs írástípust. Mindezt persze nem kifejezetten az általános közjóért, az átlagfrank alattvalók általános műveltségének emeléséért szorgalmazta (noha egyébként ismerünk ilyen rendelkezését is), hanem hangsúlyosan a kiépülő közigazgatásban, államszervezetben fontos szerepet kapó a papok, szerzetesek számára. Egyúttal a pontos és precíz hitismeret művelése és átadása miatt, amely többek között a megromló latinnyelv-tudás színvonalának emelését és a liturgia egységesítését is szorgalmazta.

Nagy Károly aláírása egy 790. augusztus 31-ére keltezett királyi oklevélről. A saját kezűleg szignózott rész az O köré négyzetes alakban írt KAROLVS névalak (Forrás: Wikipedia)

Ugyan a mindenkori pápák iránt tisztelettel volt, császárrá koronázásának módját igencsak zokon vette. A Nyugatrómai Birodalom bukása után Bizánc évszázadokig tartotta magát a császárság, így a császári cím kizárólagos örökösének. Nem hiába nézték gyanakodva Konstantinápolyból Károly gyarapodását. Ha azonban hihetünk a feljegyzéseknek, a frank király sosem ácsingózott a bizánci bazileusz helyére, állítólag még a neki kínált trónt is visszautasította. Elsődleges célja inkább az volt, hogy egyenrangú félként, mint a Nyugat császára, ismerjék el keleti partnerei. Mindez a pápáknak ugyancsak jól jött, hisz így ők is távolodhattak Bizánc szorító befolyásától. S itt jön a képbe III. Leó (795–816) – a pápaság számára első osztályú – sakklépése: meglepve Károlyt, hogy ő, akit nem sokkal korábban a király mentett meg rosszakaróitól, fölérendelt helyzetből a legmagasabb méltóság adományozója lett. Ahogy Siegfried Epperlein a Károly-monográfiájában írta: „Megkísérelte Nagy Károly politikai hatalmát saját érdekében hasznosítani, amely egyúttal kiindulópontja annak a jövőbeli fejlődésnek, amely végül oda vezetett, hogy alátámasztotta az egyház igényét arra, hogy magát a világi hatalmak fölé helyezze.”

Nagy Károly császárságára már nem mint római, hanem mint keresztény és frank gondolt. Ez pedig valóban mérföldkőnek számít a történelemben, hiszen a Nyugatnak bő háromszáz év után úgy lett új császára, hogy már csak néhány, teljesen formális gesztusban kötötte tisztségét az ókori imperium bölcsőjéhez. Öltözékében, megjelenésében is frank volt, saját népe ruháját hordta, s ahogy egyik udvari embere, szerzetes kortárs életrajzírója, Einhard megjegyezte: „Lenézte a külföldi öltözeteket, bármennyire szépek is voltak, és sosem hagyta, hogy magát ilyenbe öltöztessék, kivéve kétszer Rómában, amikor római tunicát, chlamyst, és cipőket húzott.”

Az aacheni palotakápolnáról a világra lenéző Károly 71 évesen, 814. január 28-án hunyt el – az ókor után az első világi államférfiként, akiről halála után életrajzot írtak, méghozzá rövidsége és elfogultsága ellenére hitelesnek tetszőt. Császárrá koronázása után soha többé nem tért vissza Rómába. Birodalma néhány évtized alatt elenyészett. Hogy ő volt-e a modern Európa atyja, azt mindenki maga döntse el. Az azonban tény, hogy az általa lefektetett politikai-társadalmi – és bizonyos értelemben gazdasági – modell évszázadokra meghatározta a haladási irányt Európában.

Nagy Károlyról szóló írásunk bővebb változatát a pénteken megjelenő nyomtatott Magyar Hangban találja.

HIRDETÉS
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Balogh Roland
Balogh Roland
1980-ban született újságíró, a Magyar Hang alapító munkatársa, valamint a magyar zenekarokkal foglalkozó Ígéretes titánok blog alapító főszerkesztője. Korábban, 2008-tól tíz éven át a megszűnéséig a Magyar Nemzet újságírója, szerkesztője, nyolc évig a külpolitikai-, majd a kultúra rovat munkatársa. Érdeklődési témakörei: régészet, Kelet-Európa történelme, kiberbiztonság, csúcstechnológiai trendek és underground zene.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

21,918lájkolóTetszik
851követőKövetés
10,199feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Odacsap a vasököl? – Magyar Hang-ajánló

Péntektől csütörtökig keresse a 31. számot az újságárusoknál! Már 28 oldalon, változatlan áron!

Kiemelt cikkek