Már most lepereg előttem 2026 áprilisa. A megmaradó ellenzék fogadkozik, hogy a sorrendben ötödik vereségből tanul, elemzi a hibákat, mert az összefogásnak nincs alternatívája. Orbán és a Fidesz ünnepel, és a kormányfő ha lehet, még magabiztosabban oktatja ki a világot. Megdöbbentő, hogy az ellenzéknek tizenkét év sem volt elegendő megismerni a magyar társadalom mentalitását. A jókora többségnek Orbán, azaz Kádár kell – és pont. Ne legyenek kétségeink, a miniszterelnök példátlanul aljas sulykolása, miszerint ha az ellenzék nyer, másnap belépünk a háborúba, csak a Fidesz győzelmének mértékét befolyásolta.
Az 1989-es rendszerváltozást a nemzetközi helyzet, és nem a magyar nép kényszerítette ki. Antall József még egy évet sem kormányzott, Kádár népszerűsége máris újra meredeken nőtt. A kádárizmus beleégett a magyar néplélekbe. Ez adottság, ezt kellene végre tudomásul vennie annak, aki politizálásra adja a fejét.
Az utóbbi másfél évtized történései az 1990 előtti szocialista évtizedekre emlékeztetnek. Először is: a demokráciák alapját jelentő pártok versenyével szemben nálunk egy állampárt nyomul be az életünkbe. Ha az állam valamit juttat, azt a párt, azaz Orbán juttatja. Gondoskodik is róla, hogy erre emlékeztessen, például a közterhek csekkjein üzenve. A Fidesz vette egyedül a fáradságot, hogy minden településre eljusson krumplival, közmunkával, utaztatással, plakátokkal, egyéb csalétkekkel. Naponta a közpénzünkön „hírek” fedőnéven közlik velünk, hogy az állampárt milyen jó. A kormánypárt persze gondosan ügyel arra, hogy másokról, ellenfeleikről az emberek ne tudhassanak meg semmi jót, ezért utasított vissza ingerülten a járvány felfutása idején minden tőle kívülálló segítséget. A civil szervezetek ellenségek.
A győztes pártelnök nemzetközi sajtótájékoztatója nem a polgári demokráciák politikusait idézte, amikor a választás nyertese a sikere feletti öröm és tettrekészség közepette is számol az „egyszer fenn, egyszer lenn” váltógazdaság szükségszerű törvényével. A magyar kormányfő a keleti despota vezetőkre emlékeztetett az életfogytig tartó hatalma magabiztosságával, ami persze színlelt, hiszen nem kellene hízelegnie, ha nem félne a népharagtól. Orbán Viktor demokráciából is „osztotta az észt”, az ellenfeleit a hatalomvágyuk miatt kárhoztatva, mert mint tudjuk, őt és párttársait nem a hatalomvágy mozgatja, ők pusztán keresztényi szívjóságból szolgálják a magyar nemzetet. Az, hogy felháborodtak az ellenzéki összefogás tényén, miközben azt ők kényszerítették ki az éj leple alatt benyújtott törvénymódosítással abból a célból, hogy az eleve kudarcos legyen, csak hab a tortán. Ha valaki abban ringatná magát, hogy az állampárt népszerűsége az elkövetkező gazdasági nehézségek hatására csökkenni fog, az semmit nem tud a magyar társadalomról. Ebben a helyzetben várhatók a kádári lecsendesítéshez hasonló intézkedések, azaz lehulló morzsák a „vidám barakk” életérzéshez, természetesen erőteljes propagandával megtámogatva.
Igen, tudom, a népet nem szabad hibáztatni, nem lehet leváltani. De kik garantálták a történelemben a személyi kultuszokat, a diktátorok hosszan tartó hatalmát? Tény, hogy Orbán megszállta a nyilvánosságot, virtuális világa hazug propagandán alapszik, amelyben például a Pegasus-botrányról vagy a Völner-ügyről sokan nem is hallottak. Ám egy embertől azért elvárható lenne egyetemi végzettség nélkül is, hogy kételkedjen az olyan tájékoztatásban, amelyben az egyik oldal csak jó lehet, a másik meg csak rossz. Bebizonyosodott, hogy a magyar választópolgár számára sokadrangú probléma a korrupció, a félrevezető és karaktergyilkoló kommunikáció és az intézményesített, azaz nem az utolsó napra időzített választási csalás. A demokrácia, azaz az esélyegyenlőség nem érték, az csak a „dohogó” értelmiség luxusa. Az egyetlen érték az erő. Erőt pedig az tud felmutatni, aki hatalmas erőforrás – vagyon és média – birtokában van. Ez az elmozdíthatatlan NER–Kesma-konstrukció olyan adottság, amely 2026-ig szemernyit sem fog gyengülni, csak keményedni. Orbánéknak mindig lesz kit levadászniuk ellenfeleik közül.
Érdemes-e így bárkinek is az ellenzéki politikusok közül biodíszletként beülni a parlamentbe? Ne tegyünk úgy, mintha demokráciában élnénk. A Kádár-rendszer uralma is több mint három évtizedig tartott, erre Orbánnak is megvan az esélye, a bukás nem a parlamenti ellenzéki politizálás következménye. Ha évekig nem tudna a Fidesz bűnbakot találni az Országgyűlésben, talán kénytelen lenne kormányozni, és ország-világ megbizonyosodhatna, hogy csak a propagandához ért. Egy majdani ellenzék felépüléséhez új arcok kellenek, akik egyelőre parlamenten kívüli fórumokat találnának hitelességük bizonyítására. És elengedhetetlen egy erős „másik nyilvánosság”, nyomtatott és elektronikus sajtó, amelynek anyagi alapjait a narancssárga arisztokrácián kívüli nagyvállalkozók összefogása és önzetlensége teremti meg.
A szerző tanár
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/17. számában jelent meg április 22-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
