E sorok írója meglehetősen kényszeredetten vállalt megyei MDF-elnökségi tagságot a rendszerváltás előestéjén. Általános iskolai tanárként, vizuálpedagógiai program fejlesztőjeként, városi pedagógiai havilap szerkesztőjeként volt dolga épp elég. (Hogy a családról már ne is beszéljünk.) Baráti, ismerősi körben persze már végzett „politikai munkát”, de ez egészen más műfaj. Az MDF-be invitáló későbbi országgyűlési képviselő barátom legfőbb érve az volt: igaz, elindult egyfajta alkufolyamat az MSZMP-vel, de a fegyverek még ott vannak a munkásőröknél, ebből még bármi lehet, kellenek a hozzád hasonló, mindkét oldal számára elfogadható emberek.
Öt vasas szakmával rendelkező apám mesélte, hogy amikor kazánkovácsnak jelentkezett egy gyárba, hátra sétáltak vele egy kazánhoz, közben nézett jobbra-balra, ki mit csinál, mire odaért a kazánjához, már ki is tanulta a szakmát. Néhány hét alatt, hasonló módon volt kitanulható a politikusi szakma is, nem mondom, hogy ne csapott volna meg a „mozdony füstje.” További néhány hónap elteltével azonban teljesen nyilvánvalóvá vált a nem sok jót ígérő jövő. Egy Orbán Viktor nevű fiatalember – akit ekkoriban a hazai politikai élet Mozartjaként is emlegettek – felvetette, hogy tegyen le minden magyar állampolgár egy vagyonnyilatkozatot, amiről nem kell elszámolnia („Csak azt ne kérdezd, hogyan szereztem az első milliómat, a többiről már elszámolok!”), de amit erre rákeres, arról már igen. (Magamban hozzátettem, hogy aki közpénzt költ, arról számoljon el nyilvánosan és tételesen.) Aztán a javaslat – három nap kínos csend után, talán Simicska Lajos kijózanító érvei hatására – valahogy „elfelejtődött”.
Számomra ezzel vált nyilvánvalóvá, hogy a felszínen zajló szimbolikus politizálás mögött egyfajta közmegegyezéses vadkapitalizálódás készülődik. A közmegegyezés eredményeképp néhány év alatt kialakult az a gyakorlat, hogy az állammal kötött üzletek hatvan százalékát a kormánypárt emberei vihetik, negyven százalékát az ellenzéké. Volt persze némi bizonytalankodás („…ha egy nemzet nem közös vállalkozás, akkor minden mozdulatában ott van a bizonytalanság reflexe. S ott van ez a szellemében is” – Csoóri Sándor), voltak mindenféle privatizációs botrányok, a biztosítékot azonban csak az olajszőkítéssel feltáplált alvilág esete verte ki. Először a kis halakat zárta ki az üzletből a fűtőolaj ártámogatásának megszüntetése, majd a bálnák mozgástere is beszűkült, amint megszűnt az olajszármazékok mentessége a jövedelmi adó alól. A büntető eljárásokra azonban 2000-ig kellett várni. Innentől kezdve felhagytam előbb a politikai, majd az oktatáspolitikai munkálkodással is, már csak kívülről figyeltem, ahogyan a „helyzet egyre fokozódott´.
Nagy a kísértés, hogy áttekintsem a napjaink nepotista maffiaállamáig vezető út legfőbb állomásait. Tocsikolással kezdve, Nokiás dobozokkal folytatva, hogy a felesleges alagútépítésen át (kétméteres kilátó, télen zárva tartó szánkózódomb, stb.) érkezzünk el Paks II-ig, a kínai vasútig, a Fudan egyetemig, azaz napjainkig. Kis színes példákon mutassam be, hogyan vesznek ki fokozatosan a politikusi nyilatkozatokból az irodalmi utalások, hogyan süllyed egyre mélyebbre a közbeszéd színvonala. Hogyan állhat elő olyan helyzet, hogy egy miniszterelnök dicsekszik hazudozói mivoltával. („Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit csinálok!”) Tartok tőle, hogy senki nem olvasná végig. Unalomig lerágott csont. Jöjjön tehát az újragombolási javaslat!
Bizonyos vagyoni és évi kereseti szint fölött minden állampolgárra kiterjedő vagyonbevallási kötelezettség – közpénzek utáni tételes és nyilvános elszámolás. (Javaslatomat megküldtem néhány publicistának, politikusnak, közgondolkodónak, néhányukkal személyesen beszéltem róla, sehonnan nem érkezett ellenvetés. Igaz, a nyilvánosság elé terjesztést sem vállalták fel.) Ez a követelés nyilvánvalóvá tehetné, hogy az ellenzéki erők nem csupán hatalomváltást, hanem valódi politikai megtisztulást hoznának. Második lépésben jöhet a közbeszerzések alvállalkozói láncolata, az offshore számlák, a titkosított tulajdonosi körű magántőkealapok kezelése.
Nulladik lépés nyilván az eddigi kerékvágásukból kilépni képtelen, NER-kompatibilis (ez nem a fideszes politikus szinonimája, noha nyilván nagy az átfedés) politikai iparosok lecserélése lehetne egész országban gondolkodó politikusokra. Nagyon jó lenne, ha valamely korábbi nehézsúlyú szereplő hiteles fordulatot tudna bemutatni a damaszkuszi úton. „Így és így csúsztunk erkölcsileg egyre lejjebb, így és így lehetne talpra állni”.
Nagyon jól jönne a program nyomatékosításához egy fekete-fehér könyv. Első fejezetében a feleslegesen kidobált milliárdok lennének, másikban azok az eredmények, amelyek a jó helyre irányított pénzek következtében megvalósulhattak volna. (Magam egy szerény 72 milliós közösségfejlesztő pályázat analízisével tudnék hozzájárulni, ahol a kimeneti teljesítményhez mintegy négymillió forint lett volna szükséges. Még a Fidesz előtti időkben történt.)
A választások előtt az ellenzéki erők átláthatósági programcsomagot ígértek, aztán egyre kevesebb szó esett róla, míg végül ez is „elfelejtődött”. Ellenvethető lenne persze, hogy „ez az ügyészség, ez a rendőrség, meg a kiskapuk”, de innentől kezdve már szakpolitikai kérdések merülnek fel, amiket szakpolitikusoknak kell megválaszolniuk. Sajnos a másik nagy istencsapás, a nepotizmus kezelésére nincs ilyen jelszószerűen bevethető javaslatom.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
