Igen kényelmetlenné kezd válni – mit kezd, már rég azzá vált –, hogy bizonyos viszketeg, félbolond bácsik fasisztoid hőbörgése újra meg újra a magasztosabb tárgyra hivatott figyelmünk középpontjába kerül. És bár magam is értekeztem már a fájdalmasan alacsony színvonalú, ügynek sem nevezhető beböffentések (v.ö. „gumicsontok”) irritáló semmirevalóságáról, be kell látnom: a köznyelv agresszíven primitív, vigyorgó cinizmussal előadott lealjasítása néha az állampárti cirkuszon túlmutató jelentőséggel bír. Szóval nem, nem mindig csak olcsó játék hülyegyerekeknek.
Picit távolabbról indítva: az iménti aggodalom sejlik fel számomra, amikor a mesterséges ellenségképek ellen hergelő kormány mellett már az önmagukat – így vagy úgy, illetve eltérő értelmezésben és fokozatokban – liberálisnak vallók is „libsiznek”. Vagy amikor (közhely lett, persze) betör a mindennapokba mondjuk a „migráncs”, az ostoba gúnnyal idézőjelbe tett „függetlenobjektív”, esetleg épp a „bubu”. Döbbenjünk rá: a hatalom rendíthetetlenül szeszélyes szabályaival, ad hoc törvényeivel, lélekölő érvényesülési módozataival, unalmassá koptatott szélsőjobboldali nacionalizmusával és hazudozásával együtt a szókészletét is átvesszük. Először tán ironikusan. Aztán már nem. Ezért nevezi magát ma a liberális libsinek. Humorizálva, cinkosan. Büszkén kacsintva. Átgondolatlanul.
És ez nekem igenis fáj, még közeli ismerőseimtől is, bár persze tökéletesen értem, miért cinikuskodnak a lejárató blődséggel szemben. Csak hát, ugye, mit akarnak mondani tulajdonképpen a szó kiötlői (és a terminológiát elsajátítva mi magunk is)? Ha a libsinél maradunk: ez annak a rövidítése, kérem alássan, hogy liberális bibsi – azaz szabadelvű zsidó. Máris mennyire más, igaz? Ha valaki ilyen konkrétan fogalmazna a parlamentben, a kormánypárti sajtóban vagy egy közéleti vitában, azonnal felhördülne a még meglévő jóérzésű lakosság, sőt, akár a kormányoldalon is megállna néhány kés a levegőben. Hogy hát mi ez, ugye. (Azt a témát meg sem nyitva, hogy nem minden liberális – így e sorok szerzője sem – zsidó, valamint nem minden zsidó liberális, de ebbe fölösleges is belekezdeni, annyira alatta van mindennek.)
A „libsi” viszont önmagában ártalmatlan, mókás kis szó, kedélyeskedve még önmagunkra is lehet használni, lásd: „Én tök nagy libsi vagyok amúgy”, és utána „hehehe”. Álljon már meg a menet, alkalmasint szakadjon le a pofánk, amikor ordenáré módon, a legrémesebb kocsmai asszociációk mentén önmagunkat zsidózzuk, csak így, üresben, látszólag tét nélkül, bármiféle tartalom, helyzetértékelés, logika vagy elemi jóérzés híján. Ki is döntött erről az árukapcsolásról? És miféle primitív előítéletek, konteók alapján?
Hozzáteszem, az a remek eme újsütetű közbeszédmocsokban, hogy még listázni vagy a reáliák szintjén antiszemita módon cselekedni sem kellett hozzá, elterjedt ez magától. Mert olyan vicces terminuska. Mindeközben alig vesszük észre, hogy – az agresszív leuralás kétségtelen megléte mellett – az ilyetén módon szellemeskedő alakok még gyávák is. Gyávák, mert nem merik egy az egyben kimondani és megnevezni, mit és kit gyűlölnek jól felfogott számításból, ehelyett infantilizálják a nagyon is világosan érthető, szándékosan triggerelő, ezáltal elemi fájdalmakat feltépő fogalmaikat. A gyengébbek kedvéért hozzáteszem, nem vagyok túlérzékeny, ahogy a tévhittel ellentétben korosztályom elsöprő része sem az. Létezik érzékenység túlság nélkül.
Ugyanez a helyzet a B-betűs szóval (na nem a szánnivalóan gyerekes „bubu”-val, hanem a másikkal). A b*zi (elsőre nem is merem leírni, jaj-jaj-jaj, még a végén megbüntetik a lapot csúnyabeszédért azok, akik egyébiránt adófizetői pénzből hozták létre az Elk*rtuk-ot) szándékosan bántó, régóta létező degradációra építő kifejezés – akár elfogadjuk a nyelvi fenntartás jogosságát, akár nem, manapság lényegileg trágárságnak számít. Metsző éllel kiejteni és leírni mindenképpen kulturálatlan dolog. A „bubuzás” ellenben arra biztat (hol máshol, hát a tévéképernyőn és a közösségi médiában), hogy igenis merj így gondolkodni, merj kirekeszteni, merj bántalmazni, csak hát ma már sajnos nem lehet rendesen a Brüsszel meg a kitudjami miatt, szóval akkor kacsintsunk össze. A kizárólagos hatalmat gyakorló állampárt a sorok közti olvasásra biztatja híveit, merthogy libsi cenzort hallucinál(tat) maga fölé. Agyrém.
És sajnos itt fordul visszájára a PC (az a bizonyos politikai korrektség): a szavak szintjén harcolunk, miközben a tettekén kéne. A nemes cél zátonyra fut a megvalósítás visszásságain, az erőszak nagyszerűségét nyíltan és kéjesen megvalló papuskák pedig jó érzékkel kikerülik a szavakat, legyártanak egy duplafenekű kommunikációt, miközben napnál világosabb, hogy a szavazatfelhajtás érdekében az ordas kirekesztés a burkolt üzenet. Aztán rághatjuk a semmit, gondolkodhatunk, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, a bubuk vagy a bubuzás, a bibsi vagy a liberális – de ha a nyelvünk szintjén elfogadjuk mindezt, és kizárólag ott csekkoljuk kényeskedve, rég elveszítettük a toleranciáért folyó valódi harcot. Nem valamiféle túlérzékeny toleranciáról beszélek itt. Nyegle hétköznapisággal libsinek és bubunak csúfolt, szubhumán mesefigurákká torzított emberi lényekről beszélek, akik kacagtatóan ördögi, mocsok kis ellenségei a valamiért igen csodálatos magyarságnak, de majd móresre tanítjuk őket két házi pálesz mellől. Ki nevezné magát ilyesminek? Hát ne tegyük, ha egy mód van rá, ha pedig más teszi, utasítsuk vissza.
És hogy miért? Első példamondat: Sivalkodjatok csak, libsik – mi akkor is örülünk a bubuk megbüntetésének! Ez teljes mértékben átlagos kormánypárti megmondóember-kinyilatkoztatás, a Megafon bármely szabadon választott termékébe belefér. Ebből adódóan leszögezem: bár hirtelenjében durván hangzik majd, a második változat minden egyes szavát annak biztos tudatában írom le, hogy semmivel sem felkavaróbb, mint országunk alkotmányozó állampártjának sokszor, sokféleképpen deklarált álláspontja. Tehát jó napot kívánok, senki nem háborodhat fel rajta jobban, mint a törvényeinket meghozó hatalom és az azt kiszolgáló holdudvar eszme- és nyelvrendszerén. Semmiféle uralom vagy ellenőrzés nem torolhatja meg erőteljesebben, mint bármit, ami mára a kormánymédiában megszokottá vált – ha mégis így tesz, kinevetteti magát.
Következzék hát ez a bizonyos második példamondat, teljesen azonos tartalommal: Zokogjatok, drogos zsidók – akkor is kivégezzük a buzikat! Ugye, mennyire más? Ugye, mennyire ugyanaz?
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
