Olvasom a Grecsó Krisztiánnal készült interjút a Magyar Hangban, amelyben az író, aki már egy ideje Budapestre került, arról értekezett, hogy mennyire nem érzi magát idegennek a szülőfaluja kocsmájában. Ahogy fogalmaz: „ha bemegyek a kocsmába, nem hallgatnak el, folytatódik a diskurzus.”
Olvasom a sorokat, és közben ízlelgetem Grecsó reflexióját a fiatalkori önmagára: ... „egy sértett parasztfiú, aki majd jól megmondja, milyen a vidéki középosztály”. Furcsa gondolatok jutnak eszembe. Rám is hasonló felismerés vár?
Visszagondolok két évvel korábbra, amikor az újságíró szakmai gyakorlatomat csináltam a Magyar Hangnál. Tompos Ádámmal jártuk a szabolcsi vidéket, amelynek során nagyanyám falujába is megálltunk, hogy anyagot készítsünk az ottani emberekkel. Nagyanyám már ekkor nem élt, házából kertészbolt lett, én pedig csak mint a halott nagyszülők unokája mutatkoztam be a helyieknek. Úgy éreztem, mintha méregetnének, holott ismertek, láttak itt lenni nyaranként, ahogy a rolleremmel ügyetlenkedek, ahogyan megyünk a meggyért az unokatestvéreimmel. De az már régen volt, ez a valaki, aki interjút kívánt készíteni velük, egy városi fiú, aki bár tudja, érzi, hogy mindez mi itt, azért mégiscsak idegen itt a végeken. Idegen, mert csak átszállóban van, mint egy katasztrófaturista. Nem itt él, nem ugyanazt a levegőt szívja, nem tudja, milyen, mikor nem jön időben a busz, hogy hol van már az orvos, hogy miért olyan kevés a termés, és hogy mit mondott vasárnap a pap.
„Ti már elkerültetek innen régóta”, állapította meg egy másik alkalommal egy néni, amikor a temetőben voltunk a családdal. Nem volt semmi bántó a ténymegállapításban. Tudták akkor is, ki vagyok, de csak mint a Sanyi bácsi unokája, aki autóval jött, és aki nem marad itt, már a szülei sem maradtak. Nem csoda. Ám attól még elfog az ábránd és a nosztalgia. Milyen jó lenne itt élni, hazajönni, megváltani itt a dolgokat – gondolkodom azóta is, ahányszor csak beindítom a kocsit a temetőből távozva. De persze ez is csak ábránd marad. A nap végére már fáraszt a sok gyötört arc és a szebb jövőért folyó kemény munka és harc.
Debrecenben később hasonlókról esett szó a falusi származású vagy falusi felmenőkkel rendelkező barátokkal. „Az embernek egy idő után mehetnékje van. Ide vissza” – mutatott az egyik barátom a hátunk mögött elterelő cívis városi központra, ahol míg mi a söreinket kortyolgattuk, az esti villamos robogott el a késő őszi éjszakában. Közben a szomszéd asztalnál ülő idős drukkereket hallgattuk, akik panaszkodtak egyhuzamban. „Hogy ez az utca milyen rossz, és ahogy izé Józsi, meg az olyan Béla, bezzeg az a környék is milyen szép volt 86-ban.” Ismertem a környéket, amiről szó volt, gyakran járok arra, de nem hozott lázba. Fele annyira sem, mint a falu, sem, mint a szülővárosom, Nyíregyháza. Ígérem, legközelebb arról is mesélek majd. Az egyikhez emlék köt, a másikhoz a család, a harmadikhoz a munka. Hol városi, hol falusi, titkon mindegyikhez vágyom, de egyikhez se hosszabban.
Később a két öreg meg is kérdi, hogy hova valósi is vagy? Ilyenkor nekem is mehetnékem van. Na de hova?
