Lányi András sajnos rosszul írta, hogy az alaptörvény 2011-ben hatályon kívül helyezte a Magyar Köztársaság Alkotmányát. A pitiáner igazság valójában az, hogy az alaptörvényt megszavazó „honatyák” elfelejtették a régi alkotmányt kivonni a forgalomból – egészen 2013. április 1-ig, amikor is a sorban már negyedik alaptörvény-módosítás helyezte hatályon kívül. Azaz: egyszerre két alaptörvény volt érvényben! („Magyarország Alaptörvényét” vonakodom alkotmánynak nevezni, ellenben a gránitszilárdsága egy zsírpapírra firkantott országos házszabállyal mérhető össze.) Ennek könnyen utána lehet nézni az interneten is, nem kell nyomozni a Magyar Közlönyök között. Amennyiben viszont úgy vélekedünk, hogy egy új alaptörvény hatályba lépése automatikusan érvényteleníti az előzőt, akkor mi szükség volt egy alaptörvény-módosítással még egyszer megtenni? Ezzel nem cáfolni kívánom Lányi Andrást, épp ellenkezőleg, arra hívnám fel a figyelmet, hogy milyen érthetetlen és elkapkodott történések zajlanak hazánkban, amelyet egyesek méltán neveznek Abszurdisztánnak.
Itt most sorolhatnánk Abszurdisztán vétkeit, könyvtárakat lehet megtölteni velük, de valahol mégis arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy az előzményei már 2010 előtt is jelen voltak, sőt már 1989 táján megszülettek annak a választási rendszernek a szabályai, amely, mint utólag tudjuk, megágyazott egy domináns párt uralmának. A döntéshozóknak számtalan alkalmuk lett volna arányos eredményt hozó választási rendszert alkotni – amilyen Szlovákiában és Lengyelországban is működik, hogy a régebbi demokráciákról ne is beszéljünk –, amely rendkívüli módon megnehezítené, hogy egyetlen párt (a KDNP számít a Fidesz mellett?) gyakorlatilag totális hatalmat gyakoroljon. Fel lehet hozni ez ellen, hogy az arányos képviseleti rendszerű demokráciákban gyakran változtatják a választási szabályokat. Vagyis még listás, arányos képviselet esetén is mi akadályozta volna meg a Fideszt új választási szabályok alkotásában? Két dolog: egyrészt a koalíciós kényszer, vagy legalábbis pártok közötti együttműködés, hiszen 2010-ben a listás szavazatok 52,73 százalékát nyerték el, ami szemmel láthatólag nem egyenlő 68,13 százalékkal. Ebből következik a másik akadály, az a bizonyos kétharmados szabály. Tehát amennyiben 2010-ben a Fidesz az Országgyűlésben 53 százalékkal képviseltette volna magát, szövetkeznie kellett volna egy új alaptörvény megalkotásához; és többek között a választási szabályok módosításához legalább is széles körű jóváhagyás lett volna szükséges. A Németországtól rosszul átmásolt választási szabályok viszont hozzájárultak a kétharmadhoz.
Ilyenkor pedig a szőnyeg szélére kéne állniuk azoknak, akiknek bár volt lehetőségük arra, hogy arányos képviseleti rendszert hozzanak létre, de mégsem tették, hogy magyarázkodjanak tehetetlenségük vagy tétlenségük miatt. De természetesen nem csak a választási szabályok betonozzák be egy domináns párt hatalmát.
De maradjunk Lányi András cikkénél, pontosabban annál, amit Sólyom Lászlóról és a gondolatairól írt. Úgy vélem, méltányos megemlékezés a cikk, amelynek a fentebbi apró helyesbítése e sorok megírására sarkallt. A ma szavazó korba lépő generáció számára egy alapvető, nagyon rövid összefoglaló, hiszen ők annyit tudhatnak róla és tevékenységéről, mint e sorok írója, aki Göncz Árpád államfősége idején volt hasonló korú. Lányi András cikke pedig arra is késztet, hogy elgondolkodjunk, kik volnának alkalmasak az államfői tisztség betöltésére. A 2010 előtti harmadik Magyar Köztársaságnak csupán három köztársasági elnöke volt, Göncz Árpád, akiről többet is lehetne és érdemes beszélni, de tárgyam most nem ő; majd Mádl Ferenc, korábban az Antall-kormány idején miniszter, egy politikába beágyazott jogtudós, akinek hivatalviselése azért lehet kevésbé emlékezetes, mert egy csendesnek mondható időszakra esett. Majd Sólyom László korábbi alkotmánybíró és a testület elnöke. Lányi András írta róla: „Idővel egyre világosabbá vált, miért volt olyan sürgős Orbán Viktornak, hogy megszabaduljon tőle. A zöldek jelöltje, a civilek elnöke, az emberi méltóság és a személyi jogok sérthetetlensége mellett elkötelezett jogász, a független igazságszolgáltatás makacs védelmezője, Sólyom László volt kortársaink közül a legnagyobb hatású képviselője a fékek és ellensúlyok alkotmányos rendszerének, amely útját állja a közhatalom kisajátítására irányuló kísérleteknek.”
És kik következtek utánuk? A „függetlenségét önként felajánló” Schmitt Pál, aki éppen a doktori disszertációját érintő a plágiumbotránya miatt bukott, majd Áder János, kitűnő káder, aki államfői tevékenységét két lábon járó aláírás-pecsétként töltötte be. Pontosan ugyanebben a minőségében követi őt az ország első női államfője, Novák Katalin, aki a protokolláris tetszelgésen kívül nem adta sok tanújelét annak, hogy az aláírásán kívül mást is hozzátenne a feladatának ellátásához.
Vannak – főleg tán ellenzékiek –, akik úgy gondolják, hogy népszavazás útján kellene államfőt választani, és akkor elkerülhetőek lennének a hozzájuk hasonló káderek. Nem gondolom így, magyarázatként felvázolok egy ellenzékiek számára hátborzongató, de mindenképp elképzelhető szituációt: ha ma Magyarországon a legelfogadottabb és legnépszerűbb személy, sőt politikus, Orbán Viktor, akkor bizony miért ne ő indulna ezért a tisztségért, és miért ne vetne latba mindent, de szó szerint mindent, hogy el is nyerje, és miért is ne nyerhetné meg a választást? Akkor pedig egyúttal miért ne szabhatná át úgy a törvényhozással a háta mögött a politikai rendszert úgy, hogy onnantól kezdve elnöki rendszer lesz, az Országgyűlés funkciója és jelentősége pedig végképp zárójelbe kerül? Addig örüljünk, amíg komolyan nem gondolkodik el ezen… De élő elrettentő példaként tekintsük az egész amerikai kontinensre, ahol nem nehéz alkalmatlan elnököket találni.
Akkor hát ki legyen az államfő? És hogyan legyen kiválasztva? Nos, talán lehetne egy népszerű jelölt, de az imént vázoltam fel, hogy miért lenne ez veszélyes. Akkor talán olyan személy lenne ideális, aki ért is valamihez. Ő azonban nem biztos, hogy népszerű. Talán nem is akar az lenni. Jusson eszünkbe Sólyom László példája: szakmájának elismert tekintélyű személyisége, aki szándékosan nem akart „szeretett elnökünk” lenni, viszont tevékenységét tekintve gyanakodhatunk a következetességre. Akkor viszont el kell dobnunk a népszerűség kritériumát, ahogyan a népszavazást is. Adódik az eddigi gyakorlat, hogy az Országgyűlés válassza meg a köztársasági elnököt. De akkor megint nem jutunk előrébb, hiszen a legutóbbi három köztársasági elnököt is ezen a módon választották, és csak politikai delegált vált belőlük.
Arra a kérdésre, hogy kik lehetnének Sólyom László utódai, a javaslatom tehát a következő: mivel az államfői tisztségre olyan személy lehet alkalmas, aki tisztában van az alkotmányos lehetőségeivel és kötelezettségeivel, illetve járatos a jogokban, tanácsos volna a már nyugalmazott alkotmánybírók közül választani – méghozzá sorsolással! Vita tárgya lehet, hogy nyugalmazott vagy még aktív legyen a kijelölt alkotmánybíró, illetve a részletes kritériumok vitára érdemesek, de nem ez a lényeg most. A sorsolás az, ami egyenlő esélyeket teremt az alkotmánybírók között, akármelyik eszme híve, vagy bármely tábor kinevezettjeként került is a testületbe. Ehhez persze az kell, hogy ne csupán az egyik politikai tábor esetenként érdemtelen delegáltjai töltsék fel az alkotmánybírók testületét – mint ahogy az Abszurdisztánban történt, zárójelbe téve az Alkotmánybíróság funkcióját és jelentőségét –, ennek a megoldása is egy jobb kormányzatra vár. Ugyanis a függetlenség az, ami biztosítja egy demokrácia elhajlásoktól és visszaélésektől mentes működését. Az Alkotmánybíróság függetlensége, az államfő függetlensége, egyáltalán, a hatalmi ágak egymástól való, gyakorlati függetlensége a demokráciák néhány alapfeltétele.
A demokrácia megalkotása és életben tartása nehéz, nem elég hozzá a függetlenség, mindennapos figyelmet kíván és kiállást, küzdelmet. Mert a zsarnokok és kiszolgálóik mindennap figyelnek, és hajlandóak megküzdeni a hatalomért. Viszont ha mi nem figyelünk, vagy ha észrevesszük is, de csak vállat vonunk, mondván, „ilyenek ezek”, és nem is teszünk semmit az igazságtalanság ellen, akkor csak ez lesz… Hogy zsarnokok ülnek a nyakunkba, és a történelmünkből tudhatnánk, hogy ennek sosincs jó vége. De már közben sem jó.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
