Másrészt című írását azzal a kérdéssel fejezte be, hogy „a puha diktatúra korának mozgalmas és színvonalas szellemi életéből miképpen következik a magyar értelmiség kiábrándító teljesítménye, ellentmondásos szerepvállalása és szerep-nem-vállalása az 1989-es változásokat követő korszakban.” S azzal zárta, hogy a kérdésre sajnos nem tudja a választ.
Nekem több sem kellett, azonnal elkezdtem törni a fejem, hátha találok valami válasz-féleséget, mivel jómagam is felnőttként éltem végig az említett hetvenes-nyolcvanas éveket, majd a rendszerváltás csalódása utáni évtizedeket. Maradnék a saját területemen, az irodalmon belül, mivel Ön is épp erre hoz szemléletes példákat. Az akkori nevek még mindig minimum főhajtást váltanak ki belőlünk, és egy-egy könyvüket tisztelettel vesszük a kezünkbe. Néhány évtizeddel ezelőtt a könyvhét valóban ünnep volt az olvasó emberek számára, nem pedig olyan zsibvásár, ahol több az eszkimó, mint a fóka. Azt gondolom, mindennek többrétegű oka lehet. Az első, hogy a valóban súlyos, veretes művek megszületéséhez szükség van egy bizonyos szellemi közegre. Valamiféle várakozásra az olvasó és értő közönség részéről. Nemcsak arra, hogy az alkotó többé-kevésbé biztos lehet abban, a műve el is jut a címzettekhez, hanem olyan légkörre, amiben a nívós regények, novellák, verseskötetek „meg kell hogy szülessenek”.
Természetesen mondhatja valaki, hogy a zseni az íróasztalfióknak is képes alkotni, de én ebben nem igazán hiszek. Minden alkotási folyamat mélyén ott húzódik az a gondolat, az a hit, hogy az általam leírtak nem pusztába kiáltott szavak maradnak. Természetesen előfordul az ilyesmi is, de nem gondolnám, hogy ez lenne a jellemző. És ismételten mondom: nem a fizikai szintről beszélek, ami alatt a kiadókat, a nyomdákat, a könyvkereskedéseket és könyvtárakat értem, hanem valamiféle várakozó, érlelő, mondhatni türelmetlen szellemi közeget, amit az olvasóközönség gerjeszt maga körül.
Mert kiadók, nyomdák és könyvkereskedések manapság is akadnak bőven, de mindez már az anyagi haszonszerzés szintjére degradálódott. A 21. században annyira megváltoztak az életkörülmények, hogy az a legtöbbünk számára szinte már földolgozhatatlan. Rengeteg példát tudnék erre mondani. Az irodalom számára a legkárosabb a létünk minden megélt pillanatában tolakodó módon jelenlévő internet. Igen, tudom és már hallom is az ellenérveket: az internet virtuális világában minden, a szó legszorosabb értelmében minden elérhető, ami megtörtént, amit valaha leírtak, megalkottak, létrehoztak. És már – hogy az olvasásnál maradjunk – e-könyv is létezik, s közeli ismerőseim gyakran ecsetelik az előnyeit, mármint hogy akár több száz könyv is „elfér” benne, nem kellenek a méretes könyvespolcok a nappalikban. De számomra fájdalmas dolog, amikor egy regény egyetlen gombnyomással egyszerűen eltűntehető, mintha soha nem is lett volna. Micsoda üresség támad utána az emberben! Vagyis jól elvagyok én itthon a nappalimban a zsúfolt könyvespolcaimmal.
Igen, az interneten minden ott van, és épp ez a baj. Gondoljunk bele, az emberek 99 százaléka miként dönt, ha választani lehet a könnyen befogadható, felszínes és érzelgős fércművek, vagy a nehezen feldolgozható, súlyos alkotások között. Egyértelmű, hogy az előzőt favorizálja. A környezetünkben minden azt sugallja, minden arra inspirál bennünket, hogy ne gondolkozz, ne fáraszd magad, ne nyugtalankodj, tőlünk mindent készen megkapsz, semmit sem kell tenned, a kisujjadat sem kell mozdítanod, csak hallgass ránk, és fogyassz! Vásárolj, vásárolj, vásárolj, mert akkor leszel boldog és attól lesz teljes az életed, ha a fizikai szintet birtokolhatod! Költsd a pénzedet, mert pénzért az égvilágon mindenre van megoldásunk – és most nem szeretném elkezdeni sorolni a példákat, mert soha nem érnék a végére, és egyébként is mindenki tudja, miről beszélek. Életre szóló hazugságok, manipulációk. Mégis bedőlünk nekik.
Le vagyunk szoktatva arról, hogy szellemi erőfeszítéseket tegyünk az igazán nagy művek befogadására. Ki olvas manapság Thomas Mannt, Dosztojevszkijt – vagy maradjunk honi berkeken belül: az Ön által is említett, zseniális Bodor Ádámot, Mészöly Miklóst vagy az én egyik kedvencemet, Karinthy Ferencet? És itt megint folytathatnám a sort nagyon hosszan, mert akkortájt mondhatni aranykorát élte a magyar irodalom. Úgy gondolom, az akkori inspiráló, éltető és befogadó közeg hiányzik manapság a leginkább. Van helyette felszínesség, kapkodás, bizonytalanság.
Ha az irodalom egyik legzseniálisabb alkotója, William Shakespeare a 20. század második felében születik, az égvilágon senki nem hallotta volna soha még a nevét sem. Ilyen világot élünk manapság.
