Miközben itthon szinte minden geometrikus formák uralta, letisztult vonalvezetésű, funkcionális házra rásütik, hogy Bauhaus, a két világháború közötti modernista építészek a feledés homályába vesznek. A nemzetközi mércével mérve is jelentős magyar alkotók munkái ma már – ha állnak még egyáltalán – leginkább pusztulófélben lévő, vagy a felismerhetetlenségig átalakított épületek. A helyzetet pedig csak tovább súlyosbítja a magyar örökségvédelmi rendszer elmúlt tíz évben véghez vitt módszeres tönkretétele.
Találni azért reménykeltő kivételeket, de a magyar kultúra egyik fontos fejezetének megmentéséhez sürgősen szemléletváltásra lenne szükség. A mára ingatlanpiaci varázsszóvá vált Bauhaus története több mint egy évszázaddal ezelőtt indult. Walter Gropius 1919- ben, Weimarban alapította meg az iskolát, amely később Dessauban, végül Berlinben működött. A Bauhaus egységes művészeti stílus helyett világnézeti programot képviselt: társadalmilag elkötelezett építészei az alsóbb rétegek lakáshiányát gazdaságosan megvalósítható, jó minőségű és látványos formáktól mentes épületekkel igyekeztek enyhíteni.
Magyarországon erre nem volt lehetőség, hiszen a szociális lakásépítésnél egészen más szempontok érvényesültek, a modern épületek megrendelői így szinte kizárólag a művelt – elsősorban felső – középosztályból kerültek ki. Nagyobb állami megrendelés híján a modernista építészettel rokonszenvező alkotók, mások mellett Molnár Farkas, Fischer József és Kozma Lajos, elsősorban lakóházakat terveztek, villáik jellemzően a budai hegyvidék lejtőin hirdették egy új kor esztétikáját.
A virtuóz tervező, Kozma Lajos legismertebb munkái a Margit körúton álló Átriumház, illetve a belvárosi, mára alaposan eltorzított Üvegház, de Kozma nevéhez fűződik több budai villa, köztük a Ruszti út és a Hankóczy utca sarkán álló, egykor szebb napokat látott épület is. Kozmát Havas Ernő építőmester kérte fel, hogy az itt vásárolt telekre egyemeletes, tetőteraszos családi házat tervezzen, de az enteriőröket is Kozma álmodta meg. Munkája a korban nem aratott osztatlan sikert. A néhány házzal arrébb élő Füst Milán például így írt a naplójában: „Ez az építészet a rend és a tisztaság neurózisának torzszülötte. Minek ennyi levegő, fény, higiénia? Ez őrjítő, itt ha egy kis szivarhamut leejtesz, már baj van. (…) úgy hat ez a művészet, mint merő tiltakozás minden ellen, ami eddig volt... A tisztaság protestálása a zagyva tisztátalanság ellen... S ezt a mindenben való szélsőséges tiltakozást lakóháznak elfogadni?”
Az íróval ellentétben az építész szakma nagy elismeréssel fogadta a kor ízlésétől ugyan radikálisan eltérő, de a végletességtől mégis mentes villát. Az építőkockához hasonlatos családi ház néhány évtized alatt elvesztette eredeti arculatát: súlyos sérüléseket szenvedett a második világháborúban, majd a hatvanas években tetőteraszát ormótlanul beépítették, beüvegezték, az egykori fedett teraszt és télikertet lezáró üvegbeton falat elbontották. Kozma épülete azóta sem nyerte vissza régi arcát.
A magyar modernista építészet másik kiemelkedő, mégis szinte teljesen elfelejtett alkotója, a Bauhaust is megjárt Molnár Farkas. Számos villája közül az elsőt a Gellért-hegy nyugati oldalán, a Mihály utcában alkotta meg. A Ligeti Pállal közösen tervezett Delej-villa úttörő volt Budán, letisztultságával igencsak kilógott a megszokott neobarokk és szecessziós épületek sorából.
„A Delej-villa (…) és benne Molnár Farkas lakása, nálunk az első kísérletek közül való, mely a nyugaton ma már teljesen elfogadott új építészeti és lakberendezési elveket igyekszik megvalósítani” – így írt az épületről Bor Pál 1930- ban a Magyar Iparművészet hasábjain. A Delej Géza nagykereskedő felkérésére tervezett két dísztelen tömbből álló villa párkány nélküli lapostetejével, csőkorlátos vasbeton lemez erkélyeivel, újszerű formavilágával tökéletesen képviselte a modern építészet célkitűzését, a tárgyilagosságot, gazdaságosságot és praktikumot.
Öt lakást alakítottak ki a két tömbben, míg az alagsorban házmesterlakás, illetve Molnár Farkas saját lakása kapott helyet. Molnár demonstratív céllal alkotta meg otthonát, nem véletlen, hogy ma is a „klasszikus funkcionalizmus” tökéletes példájaként tartják számon. A Delej-villa új korszakot nyitott az építészetben, Molnár Farkas maga több cikket is szentelt a takarékos méretű kislakásnak a Tér és forma című folyóiratban, vasárnaponként pedig bárki körbejárhatta az otthonát, és megcsodálhatta a részben saját tervezésű, részben Breuer Marcell nevével fémjelzett bútorokat. Ma már a Delej-villa sem emlékeztet egykori önmagára, az otromba toldalék szinte felismerhetetlenné teszi, csak az erkélyek segítenek felidézni az épület egykori karakterét.
Delej-villa. Magyar Iparmơvészet 1930 (33. évfolyam) (Forrás: Arcanum digitális tudománytár)
Ha lehet, még szomorúbb állapotban található a Ferenc-hegyi Baba utcában álló Járitz-villa is. A reprezentatív, mégis légies épületet Fischer József 1941-ben az Opel-autóalkatrészek hazai terjesztője, Járitz István számára tervezte, míg a statikai tervekért Fischer felesége, az ország első diplomás mérnöknője, a később az Egyesült Államokban ünnepelt alkotóvá vált Pécsi Eszter felelt. A családi villát a beköltözés után néhány évvel, Budapest ostromakor bombatalálat érte, kiégett, így újra kellett építeniük. Öt év múlva Jártizékat államosítás címén kitették otthonukból, egy hetet kaptak a költözésre, és soha nem térhettek vissza.
A villa az ötvenes évek végétől kórházként funkcionált, majd a Fővárosi Önkormányzat Budai Gyermekkórház Rendelőintézetének Rehabilitációs Osztálya működött itt, egy ideje azonban elhagyatottan áll. Bár 2010-ben műemléki védettség alá került, a korábbi átépítések és bővítések annyira eltorzították, hogy a jelenlegi állapot csak nyomokban őrzi Fischer keze nyomát. Az előtetőket hullámlemezből pótolták, az alagsort beépítették, a pilléreket teljesen befalazták, zöld fém ajtóval alakítottak ki garázsbejáratot, az udvari homlokzathoz pedig kívülről egy ipari méretű üvegkalitkás liftet építettek.
Akadnak természetesen reménykeltő esetek is, Fischer József egy másik épületét, a Szépvölgyi úton álló, hasábból és hengerből szerkesztett Zentai-villát például – miután az elmúlt évtizedekben eltorzították a beépítések és különféle toldások – néhány éve az eredeti állapotra emlékeztető módon újították fel. Ugyancsak szinte minden épület átesett a kívánt rekonstrukción a Bauhaus-lakóparkként emlegetett Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen. Átalakítások, hozzáépítések itt nem rondítanak bele a modernizmus hagyatékába, az eredeti koncepció szerinti egységes utcakép azonban már csak emlék. Úgy tűnik, a tulajdonosok elsősorban a saját igényeik szerint, az egyes épületekre, és nem a lakótelep egészének esztétikai minőségére koncentrálva hajtották végre a felújításokat.
A stuttgarti Weissenhofsiedlung vagy a bécsi Werkbundsiedlung modernista lakótelepei esetében az utcaképre esett a hangsúly, így ezeken a területeken sikerrel idézték fel az alkotók elképzeléseit, a Napraforgó utca esetében ettől egyelőre messze vagyunk, az egyes házak állapota ugyanakkor örömre adhat okot. Különösen, ha a hazai örökségvédelem elmúlt évtizedének tendenciáit nézzük.
A kormány intézkedései egy irányba mutattak: minden akadályt elhárítottak az ingatlanfejlesztők és más beruházók elől. Így a műemléki védettség sem jelent sokat, a helyi, vagyis az önkormányzatok által kijelölt védettség pedig még annál is kevesebbet, hiába igyekszik ugyanis megvédeni értékeit egy kerület, ha az épített örökség megóvása megakasztana egy projektet, akkor azt egyszerűen kiemelt beruházássá minősíti a kormány, így megkerülve az évtizedes hagyományokra visszatekintő rendszert.
Az állami barbarizmus ugyan nem igazán tesz különbséget a stílusok között, a modernista építészet azonban talán a legmostohább sorsú mind közül. Máshol, így például Csehországban, Ausztriában vagy Németországban jellemzően nagy becsben tartják a két háború közötti alkotásokat, és a megőrzés számunkra is fontos feladat lenne. Az elpusztuló épületekkel ugyanis a nagy formátumú alkotók emléke és eszmeisége is eltűnik, azt pedig – hiába lett nagy divat replikákkal megidézni a múltat – nem lehet visszaépíteni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/38. számában, a Budai Hang című mellékletben jelent meg, szeptember 17-én.
