Folyamatosan arról panaszkodunk, hogy miért nincsenek Budapesten is olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint Prágában – teszem azt a Víziló vagy az Aranytigris. A hiányt a történelemre fogjuk, pedig nagyon is tehetünk róla, hogy régi helyeink bezárnak, tönkremennek, eltűnnek a föld színéről. Ez alkalommal a II. és a III. kerületben mérjük fel veszteségeinket.
A múltkoriban tett könnyelmű ígéretemet, hogy legközelebb egyből Óbudára megyünk tovább, ezennel minden szégyenérzet nélkül megszegem. Jelentkezett ugyanis egy kedves olvasónk, és engem, mint „a budai kisvendéglők nagy barátját” szeptember végén arról tájékoztatott, hogy megkezdték apósa, Sebestyén József Szilágyi Erzsébet fasori Kislugas vendéglőjének eldózerolását. Előbb az épület utcai frontján lévő toldalékot, azután a tetőt is elbontották. A helyszínen kifüggesztett aprócska tájékoztató tábláról kiderül, hogy mindannyiunk szerencséjére nem egy szürke-fehér, jó eséllyel Lugash Residence-nek keresztelt tömb épül ide, hanem Fausto néven olasz étterem. Jómagam a Lugasban csupán egyszer jártam, körülbelül tizenöt éve vacsoráztam ott, és kellemes élményekkel távoztam. Akkor már persze nem a család kezében volt a vendéglő.
Nem rendelek, államosítok
A most eltüntetett házat a 30-as években építették; az eredeti tulajdonos, egy idős asszony 1941-ben adta el a 28 éves Sebestyén Józsefnek. ơ maga így beszélt pályájáról: „A szakmát 1928-ban tanultam. 1931-ben, felszabadulásom után rövid pár hónap múlva fizetőpincéri állást foglaltam el ugyanezen a helyen, és hét évi vidéki ténykedésem után (…) Budapesten állást kaptam. Hat évig voltam ismét egy helyen, ahol gyarapítottam szakmai tudásomat és 1941 májusában mestervizsgát tettem, ami jó eredménnyel sikerült, és életkedvet adott ahhoz, hogy minél előbb önállósítsam magam. 1941 októberében meg is történt. A következő év tavaszán sajnos elszólított a behívó a családi otthonból és a szeretett vendégkörből. (…) Hosszú távollétem alatt kis feleségem vezette az üzletet fáradtságot nem ismerve, a vendégkör teljes megelégedésére.”
A Kislugasba – ahol a Dreher által gyártott téli sört is csapoltak akkoriban – sok színész járt: Gobbi Hilda, Sárdy János és Rádayék. A kis Misi, a későbbi nagy városvédő sűrűn kapott itt az apuka, Ráday Imre kívánságára porcos húslevest, hogy a csontjai jól fejlődjenek. Sebestyén úr lányától azt is megtudhatta, hogy mivel 1952-ben az államosítás meglehetősen rendhagyó módon zajlott, néhány régi tonett széket megőrizhetett a család és azt a konyhaszekrényt is, amelybe az ostrom alatt gránátszilánkok csapódtak.
Államosítani ugyanis az egyik törzsvendég érkezett, így fordulva az általa jól ismert tulajdonoshoz: „Sebestyén úr, én most nem vacsorázni jöttem, hanem azért, hogy a Magyar Népköztársaság nevében lefoglaljam a Kislugast. Amit tud, vigyen el.” (Így menekültek meg a Sebestyén házaspár szuterénlakásban lévő ingóságai is.) Sebestyénék a közelben kaptak egy szobakonyhát, az egykori tulajdonos pedig szolgálatra jelentkezett az Észak-budai Vendéglátóipari Vállalatnál. A Duna-parti Przemysl-oroszlán közelében lévő, sorozatunk első részében szerepelt Gül Baba sörözőbe helyezték, ahol néhány év múlva, a forradalom után megjelent egy fiatal jogász is, csaposnak jelentkezett. A szakmájában politikai okokból elhelyezkedni nem tudó fiút Boross Péternek hívták. A későbbi miniszterelnök úgy belejött a vendéglátásba, hogy évtizedekig a szakmában maradt, legvégül a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat élén.
Sebestyén úr a Gül Baba után legendás, ma már nem létező helyeken folytatta pályáját. Előbb a Margitkertben (2020 tavaszán, az első karantén idején zárták be, és bontották le), majd a hűvösvölgyi Balázs vendéglőben (2009-ben gyújtották fel sokadszorra, romjait néhány éven belül eltüntették). Onnan ment nyugdíjba. Soha többé nem lépte át egykori vendéglője küszöbét. Az államosított Kislugas a rendszerváltásig délszláv étteremként működött. Lehetett kapni izzó faparázsroston készített csevapcsicsát (egy adagot 10 forintért), pljeskavicát, razsnyicát és halászlét is. Amikor ott jártam, a szerb és horvát ételeknek nyoma sem volt, az akkor már Lugasnak nevezett étteremben a hagyományos magyar fogások mellett elsősorban halételeket kínáltak.
A Siposok
Feltehetően nem jut a Lugas sorsára Óbudán, a Fő tér 6. alatt szeptember elején, az energiaárak emelkedése miatt bezárt Új Sipos Halászkert. (Ha késve is, de átlépünk tehát a III. kerületbe, ahová olyan régóta igyekeztünk.)
Az Új Sipost nyolc évvel előzte meg az idősebb testvér, a Lajos utcai Régi Sipos Halászkert megszűnése. A Régiből egyébként a 80-as évek elején született meg kényszerű okokból az Új: a lebontásra szánt Lajos utcai épületből a Fő térre menekítették át a Sipost. A Lajos utca halálra ítélt szakaszát végül mégsem „szanálták”, ismét kinyithatott az ős-Sipos, az átmentett Fő téri halászkert pedig megkapta az új jelzőt. A fordulat a Sipos múltjának ismeretében egyáltalán nem meglepő: a hosszú évtizedek alatt számtalan kis és mellék-Sipos született, majd szűnt meg, alakult át – erről majd később, remélhetőleg legközelebb.
Maradjunk most csak a Fő tér 6.-ban, a bezárt Új Sipos elcsöndesült falai között. Elsőre akár azt hihetnénk, hogy az épület mindig is zöldvendéglő volt, amit a Sipos ideköltöztetése visszaadott a kuncsaftoknak. Pedig nem. Egyetlen korábbi vendéglátóipari elődről tudunk csupán: az 1900-as évektől itt működött a Mészáros család tulajdonában álló Központi Kávéház, amelyet az első világháború utáni gazdasági hanyatlás alaposan megviselt. És ahogy ilyenkor lenni szokott, züllésnek is indult: a személyzet az ittas vendégek megkopasztására rendezkedett be. Ennek esett áldozatul például Pesterzsébet fiatal jegyzője, Marczelly Gusztáv is, aki 1931 egyik őszi estéjén barátjával egy taxin járta Budapest lokáljait és kocsmáit, és utólag maga sem emlékezett arra, hogyan keveredett hajnali egy körül a Fő utcába. Annyi bizonyos: ahogy a kávéházba belépő Marczellyt a női zenekar meglátta, azonnal belekezdett Az egyiknek sikerül, a másiknak nem… kezdetű Zerkovitz-nótába. Aztán a kasszírnőtől a kenyereslányig mindannyian Marczelly Gusztáv asztalához telepedtek, aki így kiáltott: „Igyatok nők, amennyit csak tudtok, mindent én fizetek!”
Egyre több ital hoztak, kilenc üveg pezsgőt (a második körtől helyette olcsó pezsgőbort kapott a jegyző) és pálinkát. A főpincér nemcsak felsrófolta a pezsgő, a pálinka és a debreceni árát, de meglehetősen nagyvonalúan is adott vissza. Persze nem elégedtek meg ennyivel, a várakozó, állítólag türelmetlenkedő taxis nevében legomboltak róla még 18 pengőt (miközben az óra 4.45-öt mutatott), de kapott ajándékpénzt az énekesnő és a kenyereslány is. Az elázott jegyző 180 pengő helyett 500-at hagyott a Fő téri kávéházban. Amikor az ismert dalban talán sokadjára eljutottak odáig, hogy „Az én szívem nem sejti, mi a csók s napsugár, mert nékem nincs senkim, ki szívdobogva hazavár…” a vendég el is távozott.
Pedig Marczelly Gusztáv bizony tudta, hogy mi a csók és mi a napsugár. Az eset után néhány hónappal megtartotta az eljegyzését, majd nem sokkal később az esküvőt is. Aztán pedig azonnal feljelentette a Központi Kávéházat. Mészáros Mátyás tulajdonos 14, Nyári Lajos főpincér 8 nap elzárást kapott, a többieket pénzbüntetésre ítélték.
Ápolóné kerestetik
Szegény Mészáros Mátyásra amúgy is rájárt a rúd. Fél évvel korábban tűnt el a felesége. A kávéházat este és éjszaka a férj, napközben az asszony felügyelte. 1931 tavaszán, egy közös reggeli után Mészáros visszafeküdt, neje, Törköly Erzsébet pedig azt mondta, lemegy az üzletbe. Amikor Mészáros felébredt, és ki akart menni a lakásból, megdöbbenve vette észre, hogy rázárták az ajtót. A 32 éves alacsony, molett, mogyorószínű drapp tavaszi ruhát, drapp tavaszi kalapot viselő bubifrizurás asszony nem is ment be a kávéházba, hanem magához véve a kulcsot ismeretlen helyre távozott. Miután a férje kiszabadult, azonnal feljelentést tett. A rendőrök kérdésére azt mondta, szerinte a feleségét elrabolták vagy megölték. A kapitányságon az is kiderült, hogy Törköly Erzsébet egy idő óta különös lelki változáson ment át, „idegesen viselkedett”, de Mészáros kérésére sem volt hajlandó szakorvost felkeresni. Hogy mi lett a história vége, az csupán sejthető. Alig másfél évvel később heteken át ott szerepelt a megrázó hirdetés a lapok nyílt tér rovatában: „Ápolóné idegbeteg nő mellé kerestetik. III., Fő tér 6. Központi Kávéház”.
Mészáros hamarosan tönkrement, a követelésekkel terhelt kávéházat Fenyő Klára vette meg, majd hamarosan végleg lehúzták a redőnyt. (Fenyő Klára új kávéházat vásárolt, a kispesti Royalt, az államosítás után pedig Klárika – ahogy a vendégek hívták – a legendás Andrássy úti Brazil eszpresszóban dolgozott.) A Fő utca 6.-ban gyorsan váltogatták egymást a bérlők: a háború után egy ideig a kerületi kommunista pártiroda volt itt, azután cipőbolt költözött a volt kávéházba. A Sipos, hivatalosabban szólva az Észak-budai Vendéglátóipari Vállalat 333. számú üzlete 1984 nyarán nyitotta meg kapuit. Az Új Sipos szeptemberi búcsúja – a sok más éttermet, kocsmát, cukrászdát meggyötrő és tönkretevő energiaválság után is – reméljük, nem végleges.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/43. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg október 21-én.
